galiga
Még 9 tanítási nap.
Február 1-jétől máshol dolgozom.
10 évet húztam le a suliban, de elég volt, nem megy tovább a szekér. A két gyerekemet fel kell nevelnem valamiből és valahogyan. Ebből és így nem megy! Pedig én már kisgyerekkorom óta ezt akartam csinálni. Tanultam, és csináltam is. Talán jól. Úgy akartam!
De vége. Egy időre biztosan.
Szomorúan élem meg azt, ami történik velünk.
Kívánom, hogy legyen jobb egyszer!
Minden jót azoknak, akik maradnak. Nem lesz könnyű nekik.
Pali
Kedves Kollégák!
Szomorú, hogy itt tartunk, ahol Kedves Galiga is.
Tegnap voltunk kint egy családnál, mert gyermeküknek már hét beírás van az ellenőrzőjében és szeretnénk kitenni a napköziből. Társait molesztálja, verekszik és a kollégáimat ronda szavakkal illeti, pedig még csak 7 éves. A család még csak le hellyel sem kínált minket. 7 gyermekük van, új családi házban laknak, mert szocpolból felépítették nekik. Amikor beléptünk olyan cigarettafüst felhőben voltak, hogy ki kellett mennem, mert nem bírtam. Mindkét szülő kezében ott volt a cigi és az "anyuka" másik kezében még a 3 hónapos kisbaba is. Azt mondták, hogy gyereküknek megjár a napközi, meg az ingyenesség, mert nekik sok gyerekük van és szegények. Az apuka tök részegen, cigivel a kezében hadonászott, és pár perc múlva elzavartak minket és azt mondták, hogy azért mer ők cigányok nekik ez megjár. Több segélyt kapnak, mint én és a feleségem (pedig ő is pedagógus).
A mi adónkból fizetjük a cigarettájukat, az alkoholt és az integrációt. Osztályomban a 32 gyermekből 24 ilyen gyermek. Tegnap az egyik neves pszichológus a tévében azt mondta, hogy le kell ülni az ilyen gyerekekkel és családokkal közösen és megbeszélni a problémákat. Ez az ember még soha nem volt olyan iskolában, ahol a gyerekek többsége roma és az első osztály végén még mindig probléma a 10-es számkörön belüli számolás, ahol a gyerek 8 évesen már cigizik és verekszik. Elhiszem, hogy budapesti elit iskolákban nincs ilyen, de jönne le egyszer vidékre és ott osztaná az észt. Szememben szakmailag nulla, még akkor is ha elismert a szakmájában. Miért akar mindenki vak lenni és mindig csak a szuper iskolákról példálózni, ahol pár roma gyerek van, ahol lehet tanítani. Nálunk a 45 percből 40 perc csak a fegyelmezéssel megy el. Minden kollégám ki van bukva és sokszor sírnak. Kell ez nekünk?
Tévében is mindig a pedagógus a hibás a pszichológusok szerint és nem a "hülye" gyerek és a szülője, akinek "jogai" vannak. Nekünk miért nincsenek jogaink, miért nem lehet egy hatalmas pofont lekeverni a társait zaklató, molesztáló és szemtelen gyereknek?
Sajnálom, de ezt le kellett írnom...
swansong
Búcsú
Ez a búcsú
tőletek kedves olvasóim!
Csak azért írok, mert így tisztességes. Gondolom tudni akarjátok, hol ér véget egy pályaelhagyó pedagógus sorsa!
25 iskolai év után egy gyárban dolgozom. Hogy mit, arról hadd ne írjak, de nem kell nagy ész hozzá, viszont nem kell órákat készülnöm sem, nem kell idegeskednem, nem vagyok kiszolgáltatva fenntartónak, munkáltatónak, kollégának, szülőnek, diáknak. Nem kell óravázlatokat, tanmeneteket írnom, adminisztrálnom végtelenségig feleslegesen, nem kell órákra készülnöm, nem kell kapkodva vagy egyáltalán nem ennem, szünetekben rohangálnom stb. Kell viszont dolgoznom kiszámíthatóan 8 órát, ami után 40 ezerrel többet kapok, mint 25 évnyi, kétdiplomás pedagógusként!
Újra látom a családomat, játszhatom a gyerekeimmel.
Persze hiányoznak a tanítványaim, de annyi minden hiányzott eddig is, csak nagyot sóhajtva mindig lemondtam róla a gyerekek, az iskola, a pálya kedvéért: most újra tervezhetek majd talán nyaralást, könyvet, esetleg még színházat is!
Megbántam?
Nem, de nagyon sír a lelkem, mert én pedagógus vagyok, talán nem is a legrosszabb fajtából, legalábbis tanítványaim évtizedek óta visszajárnak, nem felejtenek, köszönik és köszönnek. Ellentétben kollégáimmal, akiknek nagy részétől csak az irigységet, álnok képmutatást kaptam éveken át, akik ott tettek keresztbe, ahol tudtak, mert ők nem tudtak annyit, mint én. Csak ülnek a maguk tornyaiban, értelmiségi létük utolsó morzsáit csócsálgatják és azt gondolják, hogy minden rendben van. Ezért jutottunk eddig, köszönhetjük a pedagógusok közönyös ezreinek és oktatáspolitikusaink hozzá nem értésének! Sikerült a pedagógiát lerángatni a mocsárba, ahonnan nagyon nincs visszút: valamennyien nézünk ki az iszapos víz alól, fuldoklásunk hangjai, ha lennének, ki semjutnak alóla.
Szóval kézkezi melós vagyok és büszke vagyok arra, hogy még időben (oh, hova lettek álmaim, ifjú világmegváltó álmaim?) el tudtam menekülni az esztelenségből.
Köszönöm, jól vagyok!