Beszélgetés Arató Gergely államtitkárral az iskolai oktatás lehetőségeiről

 

- Az utóbbi időben olyan hangok jelentek meg a közéletben, amilyenekre azelőtt csak a múlt század negyvenes éveiben volt példa. Egyre otrombább stílusban támadják politikai ellenfeleiket néhányan, és ez az otromba stílus általában kifejezetten kirekesztő, rasszista jellegű. Ez a hangnem kezdi elérni az iskolákat. Sokak szerint mindez belefér a véleményszabadság kategóriájába. Államtitkár úr, önnek mi a véleménye arról a közbeszédről, ami ma kezd lábrakapni Magyarországon?

 

- Én ennél rosszabbnak látom a helyzetet. Ma már nem mondhatjuk, hogy ez a fajta beszéd kezd lábrakapni Magyarországon, mert már legalább öt év óta ezzel a stílussal sajnos naponta találkozhatunk. Ma már ott tartunk, hogy elfogadottá vált bizonyos körökben az a beszédstílus, amelyik nyíltan cigányozik, amelyik a véleményszabadságra hivatkozva, a problémák megbeszélésével takarózva tényként közöl vad és teljesen valótlan állításokat, gyűlöletet kelt és uszít teljesen nyíltan erőszakra és megkülönböztetésre. Szintén elfogadott ma sok körben az a közbeszéd, amelyik a zsidózást alig kódolt módon tartalmazza. Ha az ember megnézi azt, hogy mi történik a világban, akkor nem az a meglepő, hogy nálunk is megjelent az ilyen közbeszéd, mert sajnos a világnak minden zugában találhatunk antiszemita, rasszista, gyűlöletkeltő gondolkozást. Ami nálunk a meglepő, az az, hogy nagyon legyengült az a védekezőrendszer, aminek az egyes emberek elhatárolódásában, távolságtartásában, felháborodásában kellene megmutatkoznia. A francia társadalmat néhány évvel ezelőtt megrázta az, hogy bekerült az elnökválasztás második fordulójába Le Pen. De egy nagyon tiszta és világos demokratikus összefogás született erre válaszként. Félretéve mindenfajta ellenvéleményt, a második fordulóban lényegében minden francia demokrata szavazó Chiracra szavazott, vagy inkább nem is Chiracra, hanem Le Pen ellen szavazott. Magyarországon ezt a természetes elutasítás nagyon gyenge.

 

 

- Én azt tartom alapvető problémának, hogy polgárjogot nyert az a politikai kultúra, amelyikben lehetséges az ellenfél hazafiságának és demokrata voltának folyamatos megkérdőjelezése, pusztán azon az alapon, hogy az ellenfél másképpen gondolkozik. A rasszista hangvétel egyelőre csak a szélsőségeseket jellemzi, de a másképp gondolkozók "lehazaárulózása" sajnos szélesebb körben is megfigyelhető. Emiatt legyengül a társadalmi immunrendszer. Olyan ez, mint amikor folyamatos támadások érik a szervezetet, és legyengülten kerülünk szembe egy súlyos kórral. Ha pusztán azért, mert valaki másképpen gondolkozik közéleti kérdésekről, mint én, lehet hazaárulónak, antidemokratának tekinteni, akkor nagyon nehéz lesz közösen fellépni azokkal szemben, akik valóban veszélyeztetik a demokratikus értékeket.

 

- Számomra kicsit meglepő, hogy azokon a demonstrációkon, amelyeken például a különböző kirekesztő törekvések ellen tiltakozunk, általában a politikai palettának mindig ugyanahhoz a részéhez tartozó személyekkel találkozom. Legutóbb például Sztehlo Gábor szobrának avatásán éreztem ezt, pedig Sztehlo nem baloldali vagy liberális politikus volt, hanem evangélikus lelkész, aki nemcsak üldözött gyerekeket mentett a háború alatt, hanem a pártállammal is összeütközésbe került és életét svájci emigrációban fejezte be. Tehát ő lehetne közös hősünk. Itt szeretném elmondani, hogy legyen bármi a véleményünk a jelenlegi oktatási kormányzat szakmai tevékenységéről, hiszen nyilvánvalóan bírálat is szerepet kaphat a minisztérium négyéves munkájának értékelésében, az tény, hogy vagy maga a miniszter, vagy az oktatási tárca valamelyik magas rangú vezetője mindig jelen volt ezeken a megmozdulásokon, nagyon megnyugtató érzéssel töltötte el a résztvevőket. Lehet, hogy önök emiatt egyik vagy másik társadalmi csoport körében népszerűtlenekké válnak, de azok számára, akik a multikulturális együttélésben hisznek, ez a politikai kiállás fontos. Ugyanakkor meg szeretném kérdezni, hogy ön szerint ez elegendő-e? Elégséges-e például az a muníció, amelyet a kulturális tárcától az iskolák ebben a kérdésben kapnak?

 

- Én magánemberként és kőbányai képviselőként is nagy örömmel fogadtam el a felkérést, hogy részt vegyek a szobor avatásán, hiszen Sztehlo Gábor tevékenykedett Kőbányán. Kőbánya polgármesterével és a Sztehlo Gábor által létrehozott gyerekváros egyik túlélőjével hárman koszorúztuk meg a szobrot. Vannak a magyar történelemben olyan személyiségek, akikre csakugyan nyugodt szívvel tekinthet vissza minden demokratikus politikai erő, hiszen Sztehlo életművében nagyon sok olyan mozzanatot találhatunk, ami egy baloldali gondolkozó számára rokonszenves, ugyanakkor ő valóban szembekerült a Rákosi-korszak állami és egyházi hatóságaival, hiszen sok olyan értéket is képviselt, amit a jobboldali politikusok ma is alapértéknek tekintenek. Nekem nagyon furcsa volt, hogy mégis akadt olyan tudósítás, amelyik nem arról írt, hogy milyen jó az, hogy van egy közös hősünk, hogy van olyan egyházi személyiség, akit a baloldal is elfogad és támogat, hanem azt kifogásolták, hogy baloldali politikusok egyáltalán részt vettek egy ilyen megemlékezésen. Ez a napi hatalmi-politikai harcokra visszavezethető elfogultság szerintem a bajok egyik fő oka. Visszatérve arra, hogy mit tehet az oktatási minisztérium, azt mondhatom, hogy holokauszt, a kirekesztés, a rasszizmus kérdésében az elmúlt évek oktatási kormányzatai valamennyien nagyon következetesek voltak. Az elmúlt időszakban három különböző politikai párthoz tartozó miniszter ezt az ügyet egyformán fontosnak tartotta. Pokorni Zoltán, Magyar Bálint és Hiller István számára ez egyformán fontos ügy volt. Igenis van szerepe a szimbolikus kiállásnak, van szerepe az olyan alkalmak megteremtésének, mint a holokauszt-emléknap, van szerepe annak, hogy az iskolák kapjanak komoly tartalmi-módszertani támogatást ehhez a tevékenységhez. Arra a kérdésre, hogy eleget tettünk-e, az a válasz, hogy valószínűleg nem, hiszen látjuk az eredményeket, azt, hogy a magyar fiatalok nagyon keveset tudnak a holokausztról, erről az időszakról, és nagyon sok mindent tudnak rosszul. Az az igazság persze, hogy ez a helyzet az iskola véleményformáló képességének korlátját is mutatja. Az iskolán kívüli, szélsőjobboldali agitáció nagyon veszélyes hatást tud elérni, megtéveszti a fiatalokat, megmérgezi a gondolkozásukat. A minisztérium ebben az ügyben lényegében két dolgot tehet. Az egyik jogi szabályozási ügy, ebben alapvetően nem látok problémát. Ha nemzetközi fórumokon számolunk be arról, hogy Magyarországon mi történik és mi nem történik az oktatásügyben, akkor mindig azt a választ kapjuk, hogy mindenki teljesen rendben lévőnk találja azt a jogi környezetet, amit például a holokauszt oktatásával kapcsolatosan kialakítottunk. A Nemzeti alaptanterv és a kerettantervek is tartalmazzák azokat az ismereteket, azokat a készségeket, amelyek a holokauszt oktatásához vagy a kirekesztés elleni fellépéshez szükségesek. Ugyanakkor az iskolákban nagyon eltérő a gyakorlat. Ez nyilván összefügg azzal, hogy a magyar oktatási rendszer irányítása szélsőségesen decentralizált. Az iskolák szakmai autonómiája nagyon erős. Ennek számos előnye van, de ez óhatatlanul akadályozza azt, hogy központilag bármifajta egységes szemléletet lehessen az iskolákban kialakítani. Léteznek nagyszerű oktatási programok, továbbképzések, vannak jó tapasztalatok. Nemrég nyílt meg nálunk Kőbányán az Auschwitz Album kiállítása, ahol az én egykori iskolám tanárai és diákjai készítették el a kőbányai zsidóság történetéről szóló, roppant érdekes és nagyon imponáló tablót. Nagyon sok jó példát mondhatnék. Az iskoláknak talán nem is olyan kis részében dolgoznak elhivatott pedagógusok, akik értik azt, hogy mi a feladatuk a nevelésben, akik tudják, hogy nem a számok, a tények átadása az elsősorban fontos, hiszen itt nevelési feladatról van szó. Elsősorban az a kérdés, hogy milyen módon fejleszthető a megértőképesség, az a képesség, amelyikkel elfogadóvá válik egy iskolai környezet, amelyikben kialakul az eltérő nézetek, eltérő hagyományok feldolgozásának képessége. Nem szoktunk belegondolni, de én azt hiszem, ez a nevelési feladat ugyanaz a nevelési feladat, mint amelyik az iskolai erőszak megelőzéséről szól. A kirekesztés és az erőszak, mint lélektani jelenég szerintem egy tőről fakad. Ugyanazt a fajta tehetetlenséget, empátiára való képtelenséget és konfliktus-feldolgozásra való képtelenséget mutatja. Összefügg természetesen az egész jelenségkör a társadalomban zajló folyamatokkal, amelyek nagyon nehézzé teszik ma az iskola munkáját.

 

- A decentralizált iskolairányítás a rendszerváltás válasza volt a pártállami évek korábbi gyakorlatára, és ma is alapvető érték, ugyanakkor valóban megakadályozza, hogy központilag korrigálható legyen mindaz, amit ön udvariasan eltérő gyakorlatnak nevezett, viszont az iskolában meg kell védeni azokat a gyerekeket, akik testi agresszió áldozatai lehetnek, és azokat is, akik a roma, vagy szlovák, vagy sváb, vagy örmény származásúak miatt érzik, hogy ez a nagymagyarkodó, turulos viselkedés őket személyükben fenyegeti.

 

- A magyar közgondolkodást feldolgozatlan, végig nem vitatott, ki nem beszélt kérdések mérgezik, és ez a helyzet rányomja bélyegét az iskola életére is. Én azt hiszem, nem szükséges például, hogy Trianon okait egyformán lássa minden diák és minden tanár, de azt látniuk kell, hogy ami a például a határon túli magyarok helyzetével kapcsolatos célokat illeti, nincs jelentős különbség a nagy pártok céljai között. Másként látunk bizonyos eszközöket. Másként látjuk annak a határait, hogy meddig érdemes tárgyalni, és mikor kell a diplomáciai nyomásgyakorlással megpróbálkozni, de igazából minden nagy párt arra törekszik, hogy javítsa a határon túli magyarság helyzetét. A mi szempontunkból az az érdekes, hogy van-e az iskolában eszközrendszer arra, hogy feldolgozzuk ezeket a neuralgikus kérdéseket? Azt látom, hogy a történelemtanárok körében van egy nagyon határozott törekvés arra, hogy tisztábban lássuk ezt a nagyon sokféle, kishatalmi és nagyhatalmi érdekek egybefonódásából kialakult helyzetet, s ne csak egyszempontúan ítéljünk az eseményekről.

 

- Milyen változásra volna szükség a pedagógiai kultúrában ahhoz, hogy ne konfliktuskereső, hanem a másik szempontjait is érzékelni képes nevelés bontakozzon ki?

 

- Hajlok arra, hogy azt gondoljam, van kapcsolat az általános pedagógiai kultúra és az érzékeny közéleti témák kezelésére való képesség között. Ha az iskola a tanári nyilatkoztatás helye, ahol a tanár szakmai tudása másolandó példaként jeleik meg - erről szól a hagyományos frontális iskola, ahol a tanár a tudás forrása -, akkor diák csak két dolgot tehet: vagy elfogadja ezt a tudást, vagy fellázad ellene. A kiskorú gyerekek inkább elfogadják, középiskolás korúak pedig általában inkább a lázadást választják. A tizenéves fiatal lázad a tanári tekintély ellen, és elutasítja a tanári véleményt, még akkor is, ha az valami közös emberi értékeket képvisel. Ha az iskola egyre inkább valamilyen közös műhellyé változik, ahol a diák és a pedagógus együtt dolgozik - nyilván, hozzáteszem, a diák életkorának megfelelő módon, de hát ennek jól bevált módszertana van az óvodától a felsőoktatásig -, akkor ennek a neuralgikus kérdésnek a feldolgozására is hatása lesz. Én közel tíz évet tanítottam Kőbányán. Nekem volt olyan diákom, aki a mai szóhasználat szerint erősen jobboldali gondolkozású volt. Vele is ki lehetett alakítani egy olyan típusú beszélgetést, ahol anélkül lehetett jelezni az egyet nem értést egy sor kérdésben, és a veszélyre való figyelmeztetést is, hogy személyében megbántódott volna a diák. És hozzáteszem, be lehetett egy olyan párbeszédbe vonni, ahol ő sem bántott meg személyében senkit, hanem lehetett egy érdemi, tartalmi beszélgetést folytatni. Abban nem hiszek, hogy az iskola képes minden, otthonról, a médiából vagy a kortárscsoportból hozott negatív véleményt kiküszöbölni, de azt hiszem, hogy válhat az iskola olyan hellyé, ahol lehetőségként, alternatívaként megjelenik az értelmes párbeszéd.

 

Szunyogh Szabolcs