Bozóki András kulturális miniszter köszöntője

(MTI) - "Csak tiszta forrásból volt hajlandó dolgozni" - mondta az Egyesült Államokban elhunyt zeneszerzőre, zenekutatóra, zongoraművészre emlékezve a miniszter a Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertjének második része előtt, az évforduló első perceiben.

A 23 órakor kezdődött programhoz éjfélkor műholdas kapcsolással csatlakozott a New York-i Magyar Kulturális Intézet szervezésében a New York-i Angel Orensanz Center közönsége.

Bozóki András köszöntőjében kiemelte: Bartók Béla úgy vélte, az egyszerű népdal éppoly fontos, mint egy Mozart-szimfónia.

"Thomas Mann szerint (...) művészetének lényege a szemében tükröződött. Valóban: pillantásának még a fényképeken is szugesztív ereje látszik" - fűzte hozzá..

Rámutatott arra, hogy Bartók Béla halk szavú volt, de a zenéje beszélt helyette; "fájdalmas, erőteljes, zaklatott művei évekkel előrevetítették a terror uralmát, a második világháború rémét, amely végül őt is amerikai emigrációba kényszerítette".

A miniszter a 2006-os Bartók-év nyitányán, az új épületbe költözött New York-i Magyar Kulturális Intézet nyitóprogramján hangsúlyozta: Bartók Béla végérvényesen összekapcsolta a két országot, a két kultúrát.

A koncerten az Erdélyi táncok, a Román táncok és a Magyar képek című Bartók-mű, majd a Concerto hangzott fel. Ez alkalomra Bartók Béla néhány személyes relikviáját állították ki a helyszínen, a Nemzeti Hangversenyteremben.

A bemutató anyagát a Magyarországon élő Bartók-örökösök kölcsönözték. A látogatók megtekinthették az alkotó táskáját, kézírásos kottáját, dohánytartó facipőjét, és egyik, saját gyűjtésből származó furulyáját is.

Bartók Béla 1881. március 25-én született Nagyszentmiklóson. Politikai okok miatt 1940-ben az Egyesült Államokba költözött. A háború után haza kívánt térni, de ebben betegsége meggátolta. Kórházban halt meg, 1945. szeptember 26-án.

Hamvait több mint 42 év elteltével hozták haza; 1988. július 7-én helyezték végső nyugalomra a Farkasréti temetőben, ahol halálának 60. évfordulója alkalmából hétfőn délután megkoszorúzzák felújított síremlékét.

Bartók virrasztás

2005. szeptember 25. Művészetek Palotája

Duna TV élő Budapest-New York kapcsolás

Dr. Bozóki András miniszteri köszöntője

Hölgyeim és Uraim!

Itt, Budapesten, néhány perccel múlt éjfél. Most kezdődött el szeptember 26-a. Az a nap, amelyen Bartók Béla 60 évvel ezelőtt végleg távozott közülünk. New Yorkban, ahol meghalt, még csak délután hat óra van. De a két város között ezúttal nincs időeltolódás. Önöknek ott Amerikában, nekünk itt Magyarországon, és mindenkinek, aki a világ különböző országaiban ezt az adást nézi, most egy időszámításunk van. Ugyanarra gondolunk. Egy emberre. Egy művészre.

Nehéz valakit 60 év után felidézni. Még akkor is, ha az arcképe ma is ott lóg minden iskolai énektanterem falán. Bartók Béla állítólag szerette a csendet és a kacskaringós utakat. Pesten utoljára a zegzugos Csalán úton lakott, azt mondta, jó, hogy nem látni az utca végét, mert az így titok marad. Munka közben gyakran egy nagy, patkó alakú íróasztalnál ült: itt hallgatta le a népdalgyűjtéseit tartalmazó fonográf hengereket. "Csak tiszta forrásból" volt hajlandó dolgozni, úgy vélte, az egyszerű népdal éppoly fontos, mint egy Mozart-szimfónia.

Azt mondják, puritán volt. Abban a házban is, ahol Amerikában élete utolsó nyarát töltötte, nem volt más, csak két vaságy, néhány bútor, egy jégszekrény és egy kályha. Szerette a rendet. Következetes volt, pontos, hihetetlen munkabírású, meg nem alkuvó. Thomas Mann szerint, aki személyesen is találkozott vele, művészetének lényege a szemében tükröződött. Valóban, pillantásának még a fényképeken át is szuggesztív ereje van. Halkszavú volt, de a zenéje beszélt helyette. Fájdalmas, erőteljes, zaklatott művei évekkel előrevetítették a terror uralmát. A II. világháború rémét, amely végül őt is amerikai emigrációba kényszerítette.

Most, a 2006-os Bartók év nyitányán, az új épületbe költöző New York-i Kulturális Intézet nyitóprogramján Önök is, mi is rá gondolunk. Érte virrasztunk. Bartók végérvényesen összekapcsolt minket, két országot, két kultúrát, amelyek nélküle talán elmentek volna egymás mellett. Ő hozott minket szinkronba, az ő egyetemes, határokon átívelő művészete. Hálával tartozunk neki ezért a gesztusért, amelyért saját sorsával, nehéz utolsó éveivel fizetett. Amerikában már súlyosan beteg volt, honvágy gyötörte. De nyugalomra is talált, és három örökérvényű művet írt. Az utolsókat.

És most beszéljen helyettem az ő zenéje, a Concerto. Az utolsó előtti műve. Hallgassuk együtt a zenét, amely magyar gyökerekből táplálkozik, de az erdő, amelynek zsongását és madárhangjait az első tétel megörökíti, már Amerikában van. Ezért ez a zene valóban mindannyiunké.

Köszönöm a figyelmüket!