2024. március 28.
eu2011.hu
Önkéntesség Európai Éve 2011
Átadás-átvétel
Felhasználóbarát honlap 2009-2010

Ez az oldal csak archívum, tartalma ELAVULT – kérjük, látogassák meg a tárca honlapját itt.

Gondolatok az 52. Velencei Biennáléról

2006. december 20.
Úgy tűnik, erős bennünk a késztetés, hogy újra és újra megtapasztaljunk régi igazságokat, amikor új színben tüntetjük fel őket; újra és újra végigmenjünk régi gondolatmeneteken, amikor új megfogalmazást találunk nekik. E gondolatmenetek nagy része olyan ellentéteken alapul, amelyekhez elménk a tanácstalanság pillanataiban folyamodik; ellentétpárok mátrixa ez, ahová krízis idején szívesen menekülnénk alapvetően változékony természetünk és az állandó ellentmondásban álló körülmények jelentette, sokkal bonyolultabb helyzet elől.

Ezek a kettőségek jellemzően az elme és a test, a gondolat és az érzés alapvető elkülönítésén alapulnak. Ám ezek az ellentétek eszközök, és nem axiómák, módszerek, és nem igazságok. Jó esetben segítenek az élményt intenzívebbé tenni, miközben megtörténik velünk. Rosszabb esetben - és a rosszabb gyakoribb, mint a jó - elvágják egymástól az élményeket. llyen körülmények között egy spontán benyomást vagy gondolatot logikusan a sarkában toporgó következővel állítunk szembe. Tesszük ezt azzal a ki nem mondott feltevéssel, hogy a figyelmünkért folyó kellemetlen küzdelmet végérvényesen eldönthetnénk, ha egyiket előnyben részesítenénk a másikkal szemben, ha az egyiket jónak, a másikat rossznak nyilvánítanánk, ha az egyiket valóságnak, a másikat pedig illúziónak neveznénk.

Így, egyfelől, a "szépséget" hagyományosan a természet idealizált formájával kötötték össze, a múltbeli művészettel, vagy a tisztán absztrakt forma jövőbeli tökéletességével, és eredendően magasabb rendűnek nyilvánították a nyers vagy nem tiszta látásmódok "csúnyaságával" szemben. A kilencvenes években a "szépség" lett azok csatakiáltása, akik fájlalták az új médiumokban - elsősorban a videóban, installációban, fotóban és szövegben - született művek növekvő népszerűségét, mely művek közül sok olyan kérdésekkel foglalkozott közvetlenül, amelyek nyilvánvalóan a néző lelki nyugalmának megzavarását célozták. Ugyanezek az emberek gyakran tettek rosszindulatú összehasonlítást a történeti modern művészet - Kandinsky, Matisse, Miro, Malevich, Mondrian, Picasso - "szépsége" ill. "minősége" és a kortárs művészet legtöbb formájának feltételezett fogyatékosságai között, feledve mindvégig, mennyire tekintélyrombolóak is voltak egykoron az említettek és a többi modernista előfutár.

Másfelől viszont az érzékelésre való hagyatkozást a konceptuális komolyság ellentéteként bélyegezték meg bizonyos körökben. Így aztán a hitehagyott festő, Duchamp által közel egy évszázada "retinális művészetként" leírt festészetre ma a dadaizmus által inspirált csoportok unos-untalan az intellektus ellentéteként utalnak, a "költőit" pedig olyasvalamiként utasítják el mint ami elvonja a figyelmet a "politikairól". A nyolcvanas években több nyíltan kritikus művészeti áramlatot is illettek az "esztétikaellenes" jelzővel, amely az avantgárdra jellemző módon gyakorlatilag esztéticizmussal vádolt minden mást. Idővel azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ezen (Duchamp-mal kezdődő) radikális tendenciák formai vívmányainak beépülése a fősodorba sokat köszönhet annak a fajta ellen- (és nem anti-)esztétikának, amelyet ezek hoztak létre - vagyis az általuk képviselt újfajta látás- és gondolkodásmódnak.

Az ilyesfajta árulkodó iróniák ellenére továbbra is nehezen megingathatónak tűnik a gondolat, hogy életünket és gondolkodásunkat végső soron abszolútumok irányítják. Ha az ember az ellentétek küzdelmében elkötelezi magát az egyik oldal mellett, onnantól minden kiszámítható: a barátok és ellenségek, akiket szerez, az érzések és meglátások, amelyekben része lesz, illetve amelyekről hallgatólagosan lemond. Ám bárhogy is próbáljuk a létet vagy-vagy választásokra redukálni, a tudat alapvetően sokarcú és ellentmondásos marad. Bár az ideológiák rendszerint azt hangoztatják, hogy a jelentés végső soron néhány alapvető alternatíva körül forog, a művészet, bármi is legyen bejelentett célja, eleven sokszínűségével azt bizonyítja, hogy a lét sosem vezethető vissza egy-két tényezőre, hanem úgy nő és módosul, hogy megfeleljen a képzelet követelményeinek és lehetőségeinek. Benne az érzékelés, az intuíció, a reflexió és az érzelem eredendően kiegészítik egymást és egyidejűek.

Ezen megfontolások alapján teszi meg az 52. Velencei Biennále munkaelvének azt a gondolatot, hogy a művészet lényegétől fogva plurális, és hogy egy kifejezési forma legjobb megnyilvánulása nem zárja ki, hogy más kifejezési formának is lehessen legjobbja. Ezt a Biennálét meghatározza az a meggyőződés is, hogy elérkeztünk arra a pontra, ahol a szakkifejezések egyértelmű meghatározása és a megörökölt elméleti ellentétekből eredő formai vagy technikai előrelépések egyre elrettentőbb áron lehetségesek csak, ha beleszámítjuk, hogy mennyire korlátozzák az egyénnek a művészetben való részvételét, és mennyire hozzájárulnak ahhoz, hogy a kultúráról szóló diszkurzus szétforgácsolódjon.

Azt feltételezni, hogy bármilyen gyakorlat csak az alternatívák kárára virágozhat, olyan eljárás, amely túl régóta ábrázolja a művész és a közönség előtt álló igen tág lehetőségeket - a modern reneszánsz második szakaszát - az elsőbbségért folyó élet-halál küzdelemként. Az újdonság öncélú hajszolása nagyban felelős ezért a folyamatért, mint ahogyan az üzlet logikája is, illetve az egyetemeken és múzeumokban az intézményi hegemóniáért folyó küzdelem. Ebben a helyzetben minden esély megvan arra, hogy bármely, a szemléletváltásnak köszönhető valódi újítást elhomályosít a következő, mielőtt minden érdemét fel- vagy elismerték volna. Legyen bár szó képekről, tárgyakról vagy gondolatokról, az újítás a stílusra redukálódik, a stílus pedig a divatra.

Ám ha végignézzük a lehetőségeket, amelyeket a különböző rivális progresszív irányzatok nyitottak meg, láthatjuk, hogy senki sem "nyert", szinte senki sem "veszített", és sokan szövetségre is léptek. Ennek eredményeképpen a művészet előttünk elterülő horizontja annyira szűk csak, amennyire azzá ízlésünk vagy a dogma teszi. Sem a földrajz, sem a kronológia nem szolgál támpontokkal az ítélethez, mint ahogy az egykor tűnhetett. A tevékenységek idő- és térbeli párhuzamossága kitágítja a kortárs művészet körét, akármennyire is szeretnék egyesek szűken definiálni. A nemrég még "újnak" számító formák egyre gyakrabban ismerik el közelmúltjuk súlyát, ismerik fel, milyen mértékben hozták létre saját tradícióikat. A régebbi formák jó kezekben továbbra is szolgálnak meglepetéssel. És ami a legfontosabb, kitágult annyira a látókörünk, hogy képet kaphassunk a világszerte fellelhető kreativitás tényleges dimenzióiról. Az egész világról van szó, a kép pedig tele van hibrid jelenségekkel, és nem globálisan homogén. Brooklyntól Moszkváig terjed, Bamakótól Kölnig, Buenos Airestől Sanghajig.

Összefoglalva, az 52. Velencei Biennále sok mindent bemutat, de összességükkel nem kíván egyetlen dolog mellett érvelni. Ahelyett, hogy a kultúra régi vezényszavait idézné meg vagy a kurátor új parancsaival állna elő, az 52. Velencei Biennále mindenekelőtt a művészet jellemzőinek, módszereinek és céljainak sokféleségét igyekszik elismerni. Szeretné továbbá kihangsúlyozni, hogy ezek egyszerre tartanak számot egy olyan közönség figyelmére, amely tudatában van saját sokféleségének, és minden egyes tagja többdimenziós voltának. Magától értetődőnek veszi, hogy mindenki képes az ismeretlen jelentette kihívás leküzdésére, mint ahogy hisz abban is, hogy amennyiben a látszólag ismerősben gyakran lelhetünk kiaknázatlan finomságokra és váratlan tartalmakra, az ilyesfajta visszafogott revelációk értő fogadtatásra találnak azok előtt, akik hajlandóak odafigyelni.

Természetesen egyetlen Biennále sem állíthatja magáról, hogy képes egy ilyen méretű és bonyolultságú művészeti szcéna részletes bemutatására. Még az 1895-ben Velencében létrehozott modell óta rendezett több mint száz kiállítás együttesen sem képes erre a bravúrra. A Biennále továbbá nem egyszerűen híradás arról, mi történt az előző biennále óta, nem a két időpont közé zárt évek termésének rendszeres bemutatása. A Biennálék inkább a jelen képét mutatják egy adott időpontból, és a releváns produktumok közül válogatott nézőpontokból. Nem kerülhető meg persze a kérdés, hogy milyen tekintetben "releváns"? Ezek azok az ismérvek, amelyekről minden egyes Biennále igazgatójának döntést kell hoznia. Tennie kell ezt mindegyiknek úgy, hogy nyíltan felvállalja döntései elfogult voltát, és hogy tisztában van vele, az, ami más nézőpontokból torzításnak vagy tévedésnek tűnhet, ki van téve az elkövetkező kiállítások során megvalósuló korrekciónak, és mindenképpen ki van téve vitáknak a saját kiállításának ideje alatt. A vita jó dolog. A Biennále alapvető célja, hogy megteremtse hozzá a színteret, és hogy minden tőle telhetőt megtegyen a lehető legmagasabb színvonal érdekében. A szervezők egyik fő szándéka, hogy a vitában ne csak a szakmabeliek, hanem a kiállítás-látogatók is részt vegyenek.

Álljon itt most az 52. Velencei Biennále néhány ismérve.

A kiállítások a kommunikáció eszközei. Hogy elérjék és megtartsák közönségüket, illetve hogy felelősségteljes módon mutathassák be az egyes műalkotásokat, formára van szükségük, a forma pedig az önként vállalt korlátozások eredménye. Mostanára sok kiállítás olyan nagy és kiterjedt lett, hogy még a szakmai közönség számára is képtelenség egyetlen látogatás alatt befogadni az egészet - nem is szólva a hétköznapi látogatókról. A Biennáléra így szükségszerűen több alkalmat kell szánni. Tudatában vagyunk ennek, és a rendelkezésre álló hely és források keretei közt mindent elkövetünk, hogy úgy "szövegezzük meg" a művek sorrendjét és kiállítását, hogy a látogató minden egyes alkalommal elolvashassa a nagy szöveg egy fejezetét, vagy felderíthesse a táj egy bizonyos szegmensét, és tehesse mindezt a saját tempójában, több nap alatt. Hasonló módon, az egymás mellé helyezett művek közti harmónia vagy disszonancia a kiállítás egészét összefogó gondolatok összefűzésében segít. A gondolatok közvetlenül a művekből erednek, csupán a konkrét viszonyok kialakítása lesz a szervező feladata. A szempontok közt, amelyekre a mű ráirányítja a figyelmet, ott lesz a kultúra sérülékenysége az erőszak idején. Egy másik a művészet szerepe lesz a halál fenyegetésének árnyékában.

A fent említett okoknál fogva az 52. Velencei Biennále a jelent teszi meg kiindulópontjának és végcéljának. A válogatás azonban nem szorítkozik az elmúlt két, vagy akár öt évben létrehozott művekre. Ha egy korábban készült műnek fontos mondanivalója van a jelen helyzetről, bekerül az összeállításba. Mindemellett, egyetlen mű sem lesz "történeti", hacsak nem a mostani viszonyokra utalunk e szóval. Egy pár művész kivételével az összes meghívott élő ember. Azok, akik már nem élnek, azt a sokaságot képviselik, akik még mindig aktívak lennének, ha az AIDS vagy más okok nem végeznek velük idő előtt. Munkájuk közvetlensége vagy nem szűnő fontossága miatt e nagyobb veszteség képviselői kortársaink maradnak. A döntést, hogy elhagyjuk az ilyenfajta kiállításokon gyakori, kimondottan történeti elemet, nem a múlt iránti közöny diktálta, hanem az, amit érdekesebbnek tartunk, hogy ti. a múlt mindig itt van a jelenben. Annak is a jele ez, hogy nem szívesen jelöljük ki művészek poszthumusz helyét valamifajta esztétikai családfában, amivel fiatalabb művészek apa- és anyafiguráivá válnának, miközben az utódok megfosztatnának a lehetőségtől, hogy maguk válasszák meg örökségüket. A művészeti genealógia sosem egyszerű ügy, a származást mindig homály fedi. A korábbi generációk munkái így a fiatalabbaké mellett jelennek meg, mint amelyek egyformán egyidejűek a kiállítás pillanatával és a megvalósulás körülményeivel, a kontextussal amelyben egy hasonlóan többgenerációs közönség találkozik velük.

Az 52. Velencei Biennále anyagát válogató Művészeti Igazgató egy sor országot látogatott meg Latin-Amerikában, Afrikában és Európában, elutazott Ausztráliába, Kanadába, Kínába, Indiába, Japánba és az Egyesült Államokba. Természetesen sokkal több helyet is felkeresett volna, ha több idő és pénz áll rendelkezésre. A kutatás és a művészet ill. információ nemzetközi áramlásának köszönhetően azonban olyan művészeti szcénákkal is megismerkedhetett, amelyeket nem láthatott a saját szemével, és a nyitás mindezen formái nyilvánvalóak lesznek a válogatásban. Ezen a ponton meg kell jegyeznünk, hogy a Velencei Biennále az egyetlen a hasonló kiállítások között, ahol megmaradtak az állandó nemzeti pavilonok, hiszen a Sao Paulo-i Biennále idén felhagyott a nemzeti szekciók intézményével. A Giardiniben és az Arsenaléban megrendezendő tematikus kiállítások a nemzeti pavilonokra hagyják a reprezentáció feladatát, és ahelyett, hogy valamifajta áttekintését kínálnák a világban folyó művészi gyakorlatoknak, az olyan művekre koncentrálnak, amelyek a fent vázolt problémákat és témákat fejtik ki. Ami fontos, az az, hogy a problémákat és témákat megjelenítő művek kiterjedt kutatás eredményeképpen jelennek meg, és származási helyüktől függetlenül a megfelelő helyet kapják meg.

Annak elismeréseképpen, hogy a világ számos részének nem biztosított az állandó jelenléte Velencében, illetve mert óvakodna a neokolonialista felhangokat hordozó gyakorlattól, miszerint a távolból ítéljük meg egy kultúra eredményeit, a Művészeti Igazgató azt ajánlotta a Biennále Igazgatótanácsának, hogy az Artiglieriében eddig nemzetközi kiállítások céljaira használt tereket két olyan ország és egy olyan kontinens kurátorainak engedjék át, amelyeknek eddig nem volt állandó helye a Biennále keretein belül. A kérdéses országok India és Törökország, a földrész pedig Afrika. Az ajánlást az Igazgatótanács elfogadta, és ez az első lépést jelenti afelé, hogy e két országnak, illetve az Afrikát alkotó számos nemzet közül néhánynak, saját pavilonja legyen Velencében. A nagyobb önállóság kezdete ez azon az egyedülálló találkozóhelyen, amely a Biennále körül alakult ki Velencében. Annak is jele ez, hogy második évszázadának első tíz éve után az intézmény saját jövőjét abban az intenzívebb párbeszédben látja, amelyet a bolygó arcát, illetve a művészet formáját és tartalmát alakító új nemzetek és régi kultúrák egymással és a Biennáléval folytatnak.


Robert Storr
 ugyfelkapu  ujmagyarorszag magyarorszag.hu
banner_2 banner_kszk_w120 buro EUvonal
 

Nemzeti Erőforrás Minisztérium

1055 Budapest, Szalay utca 10-14.

Telefon: (+36-1) 795-1200

E-mail:

Államtitkárságok