A kultúra önmagának szab határt - a nemzeti kultúra is.

Sem az alkotói tehetség, mely általános emberi adottság, sem pedig az anyanyelv, melyet az egyén saját közösségének kultúrájától örököl, nem torpan meg az államhatároknál.

Még azokban a korszakokban sem lehetett a kultúrát teljes mértékben feltartóztatni a határátkelőknél, amikor azok a határok az emberi cselekvés szabadságának, a politikának, a társadalom önszerveződésének sikeresen útját állták.

Kodály Zoltán Galántán nőtt fel.

Többek között Zoboralján és Mátyusföldön gyűjtött népdalokat.

Ezek a helységek ma már nem tartoznak Magyarországhoz, de a magyar kultúra, a magyar történelem részei maradnak mindörökké.

Ugyanúgy, ahogyan a szlovák kultúra és történelem is átnyúlik az országhatárokon és része a mai magyarországi kultúrának is.

Kodály éppen a peremvidékeken szeretett gyűjteni, mert úgy gondolta, hogy ilyen helyeken jelenik meg legjobban a népzenében a magyar életformák élményanyaga.

Az igazi hely, az igazi tér, akár saját, akár más népekkel közös mindig az, amit a kultúra maga teremt, nem pedig az, amit az országhatárok körbezárnak.

Miért ilyen megfoghatatlan dolog a kultúra?

Hogyan tudott még a falak és a szögesdrótok között is átbújni?

Hogy tud a kultúra olymódon határokat szabni, hogy közben mégis egyesít?

Talán azért, mert bennünk van.

És emiatt a kultúra határai nem zárt határok, hanem nyitottak: lehetünk egymás kultúráiban vendégek és tanulók, és ettől még minden egyes közösség kultúrája az övé maradhat.

Minél közelebb engedünk másokat a saját kultúránkhoz, annál több marad belőle nekünk is.

Mindenkinek saját nemzeti kultúrája a közösségének kincse, melyhez ő is tartozik.

De mint az emberi tehetség, az alkotás határokat nem ismerő szárnyalásának példái, a nemzeti kultúrák egyetemesek is egyben.

Amikor tehát saját kultúránkat másoknak megmutatjuk, akkor az emberiségből is mutatunk egy darabot.

Kodály zenéje szól, de csak azáltal lehet kultúránk része, ha valaki hallgatja, úgy, ahogyan az ismeretlen népdalművészek is attól váltak a kultúra, a műveltség részeivé, hogy Kodály hallotta és lekottázta, amit a névtelen mesterek énekeltek.

A kultúra befogadásának tehát elengedhetetlen része a világ iránti nyitottság.

Mert ha nincs hallgatóság, akkor a zenét senki sem hallja.

És amikor zenét hallgatunk, akkor egy pillanatra megállunk, és arra figyelünk, aki játszik vagy énekel.

A névtelen népművészek zenét teremtettek a hangból, melyet Kodály közvetítésével ma is meghallunk.

Nagy öröm és meghatottság kerít hatalmába, amikor itt Csitáron - a "Csitári hegyek alatt", ahogyan a Kodály által gyűjtött dal szól - Kodály Zoltán emléktáblája előtt állhatok.

Úgy érzem, hogy el sem jöttem ma otthonról.

Mintha a lakásomban lennék és ülnék az asztalnál, egy Kodály albumot lapozgatnék, és egy lemezt hallgatnék. Vagy mintha újra gyerek lennék a Kodály Zoltán zenei általános iskolában - ahová annak idején jártam, s ahol szolmizálni megtanultam.

Számomra ez az út személyes találkozás.

A kultúra otthont teremt mindenkinek, aki a kultúrára nyitott.

Amikor Kodályt hallgatunk, akkor egyszerre vagyunk Csitáron és Budapesten, határon innen és túl, Szlovákiában és Magyarországon, bárhol a világon, ahol Kodály zenéje és az ismeretlen népdalszerzők dallamai megszólalnak.

Mégis, most éppen Csitáron vagyunk.

Talán azért is, mert itt nagyon finom a bor...

Lehet, hogy Kodály a messze földön híres bor miatt is jött ide gyűjteni?