Bihari Ágnes interjúja Kovalik Balázzsal , a BŐF művészeti vezetőjével

Az idei Budapesti Őszi Fesztivál az eddigiektől eltérő koncepcióra épült. Mind az arculata, mind a tartalmi elképzelések új irányokat mutattak. A kortárs zenére, táncra, színházra, mozgásformákra, képzőművészetre és irodalomra épülő fesztivál művészeti vezetője Kovalik Balázs operarendező volt.

Hogyan változott a fesztivál koncepciója az ön művészeti vezetése alatt?

Az arculat változásával - lila esernyők helyett narancssárga és fehér keretben fekete négyzet -, a BŐF-logóval, illetve a programfüzet megváltozott küllemével már előre jelezni kívántunk valamit. Azt, hogy leendő nézőinket idén nagyobb befogadói nyitottságra hívjuk fel. A fesztivál tizenkét éve létezik, és ahogy öregszik, úgy öregszik vele együtt a közönsége is. Ennek a fesztiválnak időről időre újjá kell születnie, annál is inkább, mivel kortárs művészeti fesztiválról van szó. Ez azt is jelenti, hogy aki ide jegyet vált, azt elsősorban az új iránti kíváncsiság motiválja - legalábbis az én értelmezésem szerint. Aki a klasszikusra, a biztosra szavaz, az inkább a Tavaszi Fesztivál eseményeit látogatja.

Az volt a cél, hogy egyfelől Magyarországon született jelentős teljesítményeket mutassunk be, másfelől azt is láthassa a néző, hogy mi minden történik manapság a nagyvilágban. Ez az utóbbi azért is fontos, mert sok magyarnak nincs pénze, kedve, affinitása ahhoz, hogy egy-egy előadásért vagy koncertért külföldre utazzon, és még ha utazás közben ilyen esemény közelében is van valahol, nem biztos, hogy tud róla, illetve hogy hirtelen jegyet tud szerezni rá. Ezért is tartom kiemelt feladatnak elsőrangú külföldi produkciók bemutatását.

Minden fesztiválnak jót tesz, ha a programjában vannak húzó nevek. Idén vitathatatlanul nagy esemény volt például Steve Reich koncertje.

Tény, hogy Steve Reich megjelenése Budapesten nagy dolog volt, de számomra ugyanilyen fontos például az is, hogy a Miskolci Nemzeti Színházban alakult kvázi amatőr együttes, a Csarnok 21 tánccsoport is megmutathatta magát a szakmának és a pesti nagyközönségnek, mert az ő további létezésükhöz, művészi igazolásukhoz ez létfontosságú volt. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy ez az utóbbi nagyobb horderejű volt, mint Steve Reich szereplése, de számomra nem is volt kevésbé jelentős. Ami az említett koncertet illeti, annyian voltak kíváncsiak korunk egyik zeneszerzőjére, egy kortársunk művészetére, hogy megtöltötték a Zeneakadémiát. Nagyon jó érzés volt látni, hogy "ölik egymást" az emberek a jegyekért, és persze nagyon jó volt maga a koncert, a zeneszerző jelenléte, kisugárzása.

A Molnár Ferenc Liliomját játszó német társulatot is megelőzte a híre. Aztán az előadás mintha megosztotta volna a nézőket...

Ha valaki követi a szakma nemzetközi színterének eseményeit, az hallhatott már arról a csapatról, amelyik Németországban sorozatban nyeri a színházi kritikusok díjait. Ez pedig azt jelzi, hogy egy 80 milliós ország színházi szakmája mit gondol ma a színházról. A hamburgi Thalia Theater Liliom-előadása számunkra, magyarok számára azért is volt érdekes, mert láthattuk, hogyan gondolkodnak rólunk és Molnárról valahol máshol. Lehet, hogy ez a kép nem vonzó, de akkor sem lehet elbújni előle. Igen, voltak, akiknek nem tetszett az előadás, de voltak, akik lelkesedtek érte. Különös módon többnyire nem a szép számban megjelent magyar színházi szakma szerette, hanem a lelkes és nyitott színházba járók. Mindent egybevetve azt gondolom, nagyon megérte ennek az előadásnak az idekerüléséért harcolni.

Egy másik műfajban, a táncművészetben is előfordult, hogy a hamburgiakéhoz hasonló kíméletlen, sőt kegyetlen élményben részesítették a nézőt?

Semmiképpen nem ez volt a jellemző, sőt. Jean-Claude Galotta csapatának Mammame című előadása például éppen hogy franciásan kecses volt. Az olasz MK nevű tánctársulat produkcióját ártatlannak, sőt puhának mondhatnám, a szenegáli Bud Blumenthal Grundscape Rivermenje pedig kifejezetten finom, a távol-keleti tai csi elemeire és egyfajta belső koncentrációra építő koreográfiát használt.

Én különben nem keverném össze a polgárpukkasztást a progresszív művészettel. Mellesleg a sokkoló, polgárpukkasztó jelleg kiveszőben van az előadó-művészetből. Végül is milyen tabu van még, amit nem döntöttek le? Mit nem csináltak még színpadon? Talán még nem öltek nyílt színen embert. Mert amúgy már volt minden: szeretkeztek, állatot daráltak, meztelenkedtek - mivel lehetne még pukkasztani ? A kortárs művészetnek ma amúgy sem ez a célja.

Film, képzőművészet?

Volt egy kiváló válogatás a magyar avantgárd és kísérleti film történetéből. A vetítések látogatóinak alacsony számát talán az magyarázza, hogy ezeket a műveket időnként máshol is meg lehet nézni, ellentétben a fesztivál színházi és táncművészeti kínálatával, amely produkciók megtekintése sokszor csak egyetlen estére szóló lehetőség.

A kiállításokkal is valahogy így van: a városban egész évben egymást érik a megnyitók, bizonyos szempontból dömping van belőlük. A képzőművészet amúgy sem show-műfaj, bár előfordulnak nagy és látványos vernissage-ok is. Talán ha sikerülne Berlinből vagy Párizsból két hétre idehozni egy nagy kiállítást, az nagyobb feltűnést keltene.

Annak viszont nagyon örültem, hogy az építészetről többször eshetett szó. Hogyha felépül egy ház, az évtizedekre, évszázadokra meghatározhatja egy város arcát, az ott élők hangulatát. És ezen a területen mi még nagyon messze vagyunk a felelős gondolkodástól. A fesztivál off-programjának keretében építészek tartottak vezetést az általuk tervezett különböző funkciójú épületekben.

El lehetne helyezni valamilyen gondolati, szellemi íven az idei BŐF karakteres művészeti kínálatát?

Azzal a szervező elvvel indultunk, hogy a művészet felelős - illetve hogy van felelős művészet. Olyan, amelyik felelős a világért, az emberiségért, önmagáért, a kommunikációért. Ez persze így elég általánosan hangzik, azért is hagytunk fel egy idő után ennek a forszírozásával. Hiszen minden művészet felelős vállalás, vagy legalábbis annak kéne lennie. De elméletileg ezt a témát szerettük volna körüljárni.

Ez volt az első alkalom, hogy ön volt a Budapesti Őszi Fesztivál művészeti vezetője. Elégedett azzal a képpel, amelyet a fesztivál nyújtott a mai kortárs művészetről?

Azt gondolom, sikerült egy olyan fesztivált összehozni, amelynek akár az összes programján szívesen részt vettem volna, ha tehetem, illetve ha ezek időnként nem fedték volna egymást. Az ember tervez, oszt, szoroz, programokat tologat és rakosgat ide meg oda - és a végén összeáll egy ideálisnak tűnő forma, ami megvalósulhat. De akkor már a következő éven gondolkodik. Vagy az azután következőn.