A 2002-ben megjelent regénye, a Für Elise, csaknem 100 ezer példányban kelt el, és elfogytak a könyvesboltokból korábbi művei is, amelyeket folyamatosan jelentet meg a neves honi kiadó, az Európa. Tavaly ősszel Párizsban mutatták be az 1987-ben írott Az ajtó című regényét, néhány héttel később a legjobb külföldi mű kategóriában elnyerte a Femina-díjat, amely a Goncourt után a második legnagyobb francia irodalmi elismerés. Ennek nyomán az eddig is legtöbbet fordított magyar író művei Norvégiától Angliáig, Olaszországtól Spanyolországig és onnan Dániáig bejárják Európát. A francia díj után megkapta itthon az először kiosztott Prima Primissima-díjat, amelyet szakmai zsűri ítélt oda. Az író, drámaíró és esszéista Szabó Magda 86 évesen most a Magyar Televízió számára forgatókönyvet ír a korábbi nagy sikerű Régimódi történet című önéletrajzi regényéből.

Az elmúlt év hatalmas sikersorozatot hozott az ön számára. Mit gondol, mi válthatta ki ezt a kirobbanó sikert?

Ha tudnék erre válaszolni! Én is kíváncsi vagyok, végig is kérdeztem ismerőseimet, hogy miért éppen most és miért ezek a regények robbantak. Azt válaszolták, hogy a példátlan és szokatlan őszinteség hatott. És az, hogy "rendkívüli" dolgokról írok, életem eseményeiről nagyon egyszerűen és önkritikusan.

Ezt most a Für Elise című regény kapcsán mondja.

Természetesen. Felnőtt egy nemzedék, amelyik csak a történelemórákon hallott az első világháborút lezáró trianoni békekötés következményeiről. Én átéltem. És most megírtam fogadott testvérem sorsán keresztül. Cili egy pici lány, velem egyidős, aki bekerül a mi családunkba, nehezen hegednek élete első éveiben elszenvedett traumájának lelki sebei. Anyját, apját a határ két oldaláról lövik, őt testükkel védik. Meghalnak, de Cili életben marad. Bekerül egy debreceni polgárcsaládba, a miénkbe, és beleszeret egy másik trianoni árvába, Textor Ádámba, de ez nem a szerelmesek világa. Soha nem lehetnek egymáséi. Cili férjhez megy egy olasz karmesterhez, Olaszországba költözik, és rövidesen a tengerbe vész egy hajóbalesetben. Ezeket az éveket próbáltam elmondani, érzékeltetni a mi mikrovilágunkon keresztül.

Valóban ma már kevesen vannak, akik átélték, mit jelent egyik percről a másikra egy megcsonkított országban élni, ahol a nagynéni hirtelen egy szigorúan őrzött határ másik oldalán maradt. A családok szétesését, a gyászt ebből a regényből megérezhetjük, csakúgy, mint a cserkészmozgalom szerepét a Trianon utáni Magyarországon. A Für Elise története a harmincas évek közepén ér véget, amikor a könyv szereplői közül még mindenki él. Úgy tudom, folytatja az életregény írását. Természetesen, már elkezdtem, de most olyan sok egyéb teendőm van, hogy egy kicsit félretettem.

Ez a sok teendő valószínűleg összefügg a friss nemzetközi sikerrel. Az ön számára nem ez volt az első külföldi sikerhullám!

Az első 1959-ben kezdődött, amikor hosszú évek után Ottlik Gézával, Mándy Ivánnal és Mészöly Miklóssal kimehettünk "íródelegációként" Londonba. Akkor meg is jelentek ott a könyveink. Talán akkor azért figyeltek fel rám, mert az a hangvétel, amelyet én és pályatársaink képviseltünk, meglepte őket. Az őz című könyvem például olyan polgári Magyarországba engedett betekintést, amelyet ők nem ismertek. A főhősnő színésznő, méghozzá negatív figura, különös életutat jár be. Ezt a könyvemet negyvenkét országban fordították le. Több regényem is szép sikert aratott. A Régimódi történet megjelent németül 1987-ben, de nem igazán sikerült a fordítása, az is lehet, hogy rosszkor érkezett. Másra figyelt akkor a közönség, a valóság akkoriban roppant izgalmas volt. És most Emerenc, Az ajtó főhőse hívta fel a figyelmet a munkáimra. Természetesen Emerenc valós személy, illetve akiről mintáztam, valóban életem egy szakaszának fontos szereplője volt.
Önfeláldozó, zárkózott szeretete sok magánéleti nehézségen átsegített. Elmeséltem ezt Párizsban a közönségnek, hogy el kellett utaznom, akkoriban innen nem volt könnyű utazni, és a franciaországi könyvbemutató idején (a Freskó című regényem bemutatójakor) ott kellett hagynom Emerencet, aki így egyedül halt meg. Ezt meséltem el októberben a közönségnek, és bár szigorú hallgatóság volt, végül elfogadták, nem tehettem mást, így rendelte Ananké, az ókori mitológia sorsunkat vezérlő istennője. Ez a regényem ott és ak- kor, tehát tavaly ősszel hozta meg nekem a lehetőséget, hogy újra kilépjek a világ könyvpiacára. És hogy magyar íróként én lehessek az első, aki a Femina-díjat megkapja.

Könyveinek főszereplői között igen sok a nő, s ezért sokan nőírónak nevezik. Mit szól ehhez?

Ez egyszerűen butaság. Mi az, hogy nőíró? És a történelmi drámáim a honfoglalás és államalapítás korában? Géza fejedelem és a többiek...? Történelmi szituációkat, élethelyzeteket, sorsokat írok, mint minden író. Köztük vannak férfiak és nők. Életem szereplői sok regényemben feltűnnek, ami természetes. A gyermekkorom cívisvárosának, Debrecennek lakói szinte beleégtek a memóriámba. Gyerekként füleltem, figyeltem a felnőtteket, sokan koravén gyereknek tartottak. Nagyon izgalmasnak láttam a körülöttem zajló életet, kíváncsi voltam, mit miért csinálnak vagy mondanak. A jellegzetes mozdulatok, kifejezések, az elsuttogott mondatok, szemvillanások mind-mind belém ivódtak. Tanultam a világot, miközben a fantáziám és a valóság keverékéből kicsi korom óta verseket, színdarabokat írtam. Később, felnőtt írásaimban többször is nekirugaszkodtam, hogy egy-egy nehezen megfogható, bonyolult vagy vonzó személyiséget megformáljak. Azt hiszem, hogy anyám, Jablonczay Lenke különös, varázslatos lényét sikerült megörökíteni. Különben is, nélkülözöm anyámat, apámat, de ameddig írok, addig ők is élnek. Hozzám a holtak visszajárnak.

Azt írta egy helyütt, hogy mindig lázadó, szemtelen bajkeverő volt.

Most is az vagyok. Nem szeretem a szemforgató hamisságot, az igazságtalanságot, és mivel szókimondó természetem van, ezt mindig meg is mondom. Sok kellemetlenséget hoztam már saját fejemre. Gyerekkoromban átköltöttem a görög-római mitológiát és a Bibliát saját értelmezésem szerint, amiből jókora botrány kerekedett. Felnőttként a Rákosi-rendszerben, az ötvenes években férjemmel együtt azok közé tartoztunk, akik nem publikálhattak. Több mint tíz évig csak a fióknak írtam, és középiskolában tanítottam. Nem lehetett tudni, hogy ennek a kornak valaha is vége lesz-e. De alapvetően optimista alkatú ember vagyok.