Orosz Dénes írása

Örökmozgó. Kedvenc mozi, kedvenc hely. Zug az elbújásra, elmélyülésre. Olyan küldetést teljesít, amit csak csodálni lehet. A filmtörténet klasszikusait, botrányköveit, kuriózumnak számító alkotásokat sehol máshol nincs alkalmunk filmvásznon megtekinteni. Ebből a szempontból egyedüli a városban, de az országban is.

A mozi a Magyar Nemzeti Filmarchívum által rendelkezésre bocsátott filmeket vetíti. A Filmarchívumban restaurálják, őrzik a teljes magyar filmállományt, de a hazánkban bemutatott külföldi filmeket is. A 2003-as évben az Örökmozgó Filmmúzeum műsorkoncepciója a Film és erotika jegyében telt. Decemberben a Férfisztárok alcímű filmválogatást láthatja a nagyérdemű. Nem kifejezetten a békebeli lányszobák közmegegyezésesen szép férfiait láthatjuk a sorozatban. Most a markáns, karakteres arcélek állnak a középpontban. Szívesen vezetném le a folyamatot, amelyben végig lehetne követni, hogy a filmtörténetben az angyalarcú, lányos férfiszépségek helyét miként vették át kevésbé előnyös külsejű, ám annál charme-osabb sztárok, csakhogy már a megállapítás is sántít. Mert aki a dolgot olyanformán egyszerűsíti le: régmúlt = nyifogó szépfiúk, jelenkor = magával ragadó, ámde ronda pasik, az alaposan téved. Nincs tendencia, nincs állandóság.

Mert bizony a némafilmkorszakban is bőven akadt példa vásznon átsugárzó, csöppet sem jóvágású maszkulinitásra, mint ahogy ma is csípőből sorolhatnánk adoniszi filmidolokat.

Kétségtelen tény, hogy Rudolph Valentino 20-as és Humphrey Bogart 40-es évekbeli egyeduralma egyfajta értékváltást sugallt, de egyrészt a kettő között ott állt átmenet gyanánt Clark Gable, aki sem csúnya, sem nőiesen finom nem volt, másrészt az örökké fülvakarást gyakorló Bogey után is bőven akadtak lehengerlő mosolyú bájgúnárok Hollywoodban. Világmegváltó elméletek helyett marad tehát a felsorolás és egy egész más irányú konklúzió. A kérdés amúgy igazából mindig annyi: mi a frásztól lesz valaki férfisztár?!

A válaszhoz tényleg végig kell szaladnunk a filmtörténet ikonjain Bogarttól Johnny Deppig. A 30-as évektől egy ideig a gengszterkülsejű, ám gyengédségre is kapható "bikafejűek" divatja dúlt. Ennyi idő távlatából talán megbocsátható eme sarkos kijelentés, annál is inkább, mert ha tüzetesen megvizsgáljuk a kor férfisztárjainak arcberendezését, valóban megállapítható egyfajta konzekvens animalitás.

Elég, ha James Cagneyre gondolunk, aki zömök törvényen kívüliként már gyakorlatilag készen hozta ezt az akkor újnak számító típust a Közellenségben (1931). Edward G. Robinson úgyszintén a tömör, tagbaszakadt bűnöző prototípusa, aki pályafutása során szép lassan átvándorolt a szerepkör szerinti túlsó partra: rendőrt játszott példának okáért az Orson Welles rendezte Az óra körbejárban. Robinson sohasem rajongott igazán a filmezésért, világéletében színpadi színésznek tartotta magát. Ennek ellenére legátütőbb sikereit (Kis Caesar, A kis óriás) mégis gengszterszerepekben aratta. Paul Muni szintén a világot jelentő deszkákról indult, ám neki rá kellett segítenie karakterére, hogy a vásznon elhiggyék róla: bűnöző. Ő ugyanis meglehetősen kellemes külsejű férfi volt egy nem kellemes külsejű férfiakat favorizáló korban. A saját készítésű maszk azonban csodát tett: A sebhelyes arcú ember (1932) révén ugyanis Muni bemasírozott a halhatatlan férfiak panteonjába. Ha Paul Muni a maszkírozás Vermeerje, Lon Chaney annak Michelangelója. Ebbéli képessége kifejlődésében valószínűleg meghatározó szerepe volt szülei süketnémaságának. Az operaház fantomja címszerepének kedvéért Chaney vérfagyasztó make-upot kreált, és ezt a szokását rövid élete végéig megtartotta (1930-ban hunyt el gégerák következtében).

Spencer Tracy speciális eset. Noha külseje zord rosszfiú-szerepekre predesztinálta, mégis sikeresen vált a romantikus komédia sztárjává, persze csak miután megtalálta tökéletes partnerét a zseniális Katherine Hepburnben (először Az év asszonyában játszottak együtt 1942-ben, párosuk ettől kezdve huszonöt esztendőn keresztül jelen volt a filmvásznon).

Hogy a háború utáni keménykötésűek - mint Charles Bronson, Yul Brynner vagy Marlon Brando - miben különböztek elődeiktől, és mennyiben vitték tovább azok örökségét, azt hiszem, felesleges ecsetelni, hisz róluk mindenkinek határozott véleménye van. Az viszont érdekes, hogy Európa mennyire más koordináták mentén termelte ki saját ikonjait. Franciaországban Jean-Paul Belmondo a lázadó, dinamikusan könnyed, szeretni valóan szabálytalan arcú férfihős divatját teremtette meg (Cartouche, 1960). Ugyanakkor és ugyanott Alain Delon is döntő hatást gyakorolt a mozihős-sztereotípiák megszületésére.

Ő lett a hidegen szép, viaszarcú kívülálló (pl. A szamuráj, 1960). A 70-es évektől pedig Gérard Depardieu mackós férfiassága hódított. Mindeközben a tengerentúlon figyelemreméltó folyamat zajlott le. A 80-as évek ugyan még az acélos macsók évtizede (Svlvester Stallone vagy Arnold Schwarzenegger többnyire szűkszavú, tévedhetetlen gyilkológépeket játszottak), ma már azonban idejétmúltnak tűnik az effajta egyarcúság. A hollywoodi filmeken napjainkban békésen megfér egymás mellett a klasszikus férfi (pl. Bruce Willis) és a feminin jegyekkel rendelkező, érzékeny "művészlélek" (pl. Johnny Depp).

Nincs tehát kikövetkeztethető, előre megjósolható folyamat. Sokféleség van. Ennek pedig mindenekelőtt örülni kell, mint ahogyan annak, hogy mindezt a magyar néző most módszeresen végignézheti, s bizonyítékokat gyűjthet a fentiek igazolására.