Váradi Júlia interjúja


1889. január 31. Pétervár. Óriási sikerrel mutatják be az Alekszandrinszkij Színházban Csehov Ivanov című darabját, amelyről a még csak 29. évét taposó fiatal író lesújtó véleményt fogalmaz. Úgy érzi, a darab megírása s nem kevésbé színrevitele nem érte meg a fáradságot. Pedig ettől a naptól kezdve Oroszország-szerte vitatéma Ivanov ellentmondásos figurája, a cselekvésképtelenség megtestesülése. Újabb és újabb orosz városok színházaiban arat fergeteges sikert a depresszió drámája.
2004. március 26. Budapest. Óriási sikerrel mutatják be a Katona József Színházban Csehov Ivanov című darabját. A sokadik magyar Ivanov a hatvanas évek szocialista kultúrotthonának hangulatát idéző környezetben küzd az elviselhetetlen unalommal, kiüresedett életével, amely nemcsak arra ébreszti rá, hogy ő a felesleges emberek között is a legfeleslegesebb, hanem arra is, hogy a tehetetlenség alapállapot, amelyet nem lehet leküzdeni.
A rendező Ascher Tamás. Valaha a Csehov-darabokat az atmoszféra határozta meg. Az előadások a teatralitásra épültek. A környezet, a hangok, a madárfütytyök és az éjszakai zsongás lényeges elemei voltak ezeknek a hajdani rendezéseknek. Aztán lehámlott a forma, s maradt keményen és szikáran maga a konstrukció, az emberi viszonylatok, a kapcsolatok anomáliái és gyötrelmei. Én is ezt az újfajta hagyományt követem, engem is elsősorban az emberi kapcsolatok érdekelnek, az a szövevény, amelyben nemcsak egy-egy pár, hanem a darab teljes szereplőállománya eredőkkel, nyilakkal lerajzolható hálózatban viszonyul egymáshoz. Ugyanakkor az atmoszféráról sem akartam lemondani. Sőt, arra tettem kísérletet, hogy egy nagyon erősen atmoszferikus előadást teremtsek, amely azonban gyökeresen eltér a megszokott - bukolikus, fájdalmas, természet közeli - csehovi környezettől. Attól a világtól, amely Sztanyiszlavszkijt követve a nézőkben elsősorban nosztalgiát ébresztett. Én most valami mást teremtettem Ivanov köré. Egy hideglelős, szorongásos világot, amely az én generációm számára nagyon is ismerős, ez a hatvanas-hetvenes évek otthontalanságát idézi fel, amelyre máig jól emlékszünk.

Ez a nyomasztó, kiüresedett, otthontalan környezet magyarázatul kíván szolgálni, vagy egyszerűen csak következménye a csehovi gondolatnak, a végtelen, halálos unalom és értelmetlenség felismerésének?

Nem magyarázat, inkább magától értődő velejárója ez a perspektívátlan, szorongásos depresszív létezésnek, amelyet Ivanov végigél, és amelyben csak annyiban különbözik a körülötte élő többi szereplőtől, hogy ő minden pillanatban kutatni igyekszik a saját állapotát. Szeretné megtudni, mi történik vele. Ennyivel "nagyobb" a többieknél, akik nem veszik észre a saját maguk kiüresedettségét. Ugyanakkor persze ennyivel "törpébb" is náluk, mert hiszen állandóan önmagával foglalkozva semmit sem vesz észre mindabból, ami tönkremegy körülötte.

Sőt, ostorozza is saját magát, mi több, bűnösnek tartja a saját életét, s ezt a bűnt nem bírja elviselni. Mások is ostorozzák önmagukat, de óriási a különbség, mert míg a többiek ezt egyfajta bevett, elfogadott, szinte kényelmes rítus szerint teszik, addig ő, Ivanov minduntalan a saját húsába váj. Ez az egész magatartás és állapot egyébként nagyon erősen emlékeztet engem a hatvanas-hetvenes évek egzisztencializmustól megérintett magyar költészetére. A korai Tandorira, Petrire, Pilinszkyre. Igazi ihletőim az akkor született verseik voltak, köztük talán legerősebben Pilinszky négysorosa hatott rám, amikor a díszleteken gondolkodtam. "Alvó szegek a jéghideg homokban, Plakátmagányban ázó éjjelek. Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet." Úgy képzeltem, hogy ez a folyosói, nagyvárosi kiűzetettség - noha semmi köze nincs az eredeti ivanovi helyszínhez - tökéletesen leírja azt a belső tájat, amely Ivanov lelke, ahol ő valójában létezik és mozog, és ami nekünk olyan ismerős. Nem a szórakoztatás és a nosztalgia jegyében döntöttem e mellett a megoldás mellett - bár létezik egy ilyen divatos retro, amely a hatvanas- hetvenes éveket idézi vissza -, engem a lelki terep izgatott, amelynek gyökerei abban a világban találhatók.

A depresszióról adott - szinte orvostudományi pontossággal lefektetett - látlelet arra is kiterjed, hogy ez a lelki betegség hogyan hat, hogyan befolyásolja a közvetlen környezetet. Mint egy fertőző kór, a többiekre is átragad. Csehov nagyon fiatalon festette ezt a sötét képet a teljes kiüresedésről. Vajon miért?

Én ezt természetesnek találom, hiszen fiatalon látunk a legélesebben. Egyszer Füst Milán azt mondta, hogy fiatalon látunk a legsötétebben, hiszen míg az ifjú ember arra gondol, hogy mi minden van még előtte, és azt hogyan fogja kibírni, addig a középkorú úgy gondolkodik, hogy hiszen átúsztam a folyót, s nem is volt olyan nehéz. Egyébként pedig én sok groteszk és mulatságos dolgot is találtam a csehovi gondolatokban. Az az érzésem, hogy ő maga valamiféle fekete humorral látta a világot. A groteszk emberi viselkedésformákat olykor nem sötétnek, hanem éppenséggel nevetségesnek ábrázolja. Ettől olyan ragyogó Csehov drámája, amelyről egy barátjának azt írta: "...Képzeletemben Ivanov és Lvov élő emberek... nem a tenger tajtékos hullámaiból, nem eleve elfogadott eszmékből, nem okoskodásból születtek meg a fejemben. A megfigyelés és az élet tanulmányozásának eredményei."