2024. március 29.
eu2011.hu
Önkéntesség Európai Éve 2011
Átadás-átvétel
Felhasználóbarát honlap 2009-2010

Ez az oldal csak archívum, tartalma ELAVULT – kérjük, látogassák meg a tárca honlapját itt.

Meglesni és tetten érni a pillanatot

2004. március 29.
Munkái ma már a hazai múzeumok mellett a világ számos nagy közgyüjteményében megtalálhatók: a torontói Art Gallery of Ontario-tól a németországi Museum Bochum-on, az aacheni Ludwig Forum-on, a bécsi Museum Moderner Kunst-on át az Albertina-ig, a nemrégiben átadott linzi Lentos Museum-ig, hogy csak a fontosabbakat említsük; és távolabb számos múzeumban Dél-Koreától Új -Kaledóniáig, nem beszélve a magángyűjteményekről.

- Tudom, hogy a szülei muzsikusnak szánták. Miért, hogyan lett mégis festő?

Anyám gyakran mesélt nekem később arról, hogy még meg sem születtem, már azt tervezgették apámmal, "milyen nagy muzsikus lesz a gyerekből". Engem azonban, bár állítólag nagyon tehetségesen zongoráztam, már kicsi koromban rabul ejtett a rajz, a festészet. Amikor először éltem át, hogy a fehér papíron megjelenik valami, ami odáig csak a képzeletemben létezett vagy még ott sem, az olyan elementáris hatással volt rám, hogy elsöpört minden mást, attól fogva valósággal remegtem, hogy rajzolhassak, festhessek. Ha a rajzszakkör valamiért elmaradt, én - szó szerint - zokogtam, olyan megfosztottnak éreztem magam. Szóval maga a teremtés átélése volt fantasztikus...

- Egyébként máig úgy dolgozik, hogy a fejében megvan, amit aztán a papírra, a vászonra tesz?

Igen. Van az ember agyában egy idea, amit a kor, a helyzet, a körülmények, a légkör sugallnak, az a politikai, érzelmi vagy esztétikai mozgás, a világ maga, amely körülveszi. És ebből valami megfoghatat-lan lerakódik és addig növekszik, sűrűsödik belül, amíg egyszer csak feszíteni kezd, mert úgy érzem, valami fontosat tudok vele elmondani, reflektálni a világra. De már előbb, el-kezdek fényképezni, keresem, meglesem, tetten érem a pillana-tokat, amelyek erről az ideáról szólnak.

- Ha jól értem, úgy használja a fényképezőgépet, mint más a vázlattömbjét.
A fényképezőgép az én eszközöm, hogy elcsípjem a pillanatot, még mielőtt elszállna, hiszen ugyanaz már soha többé nem jön vissza. Mint amikor az ember becsukja egy pillanatra a szemét, és mire kinyitja, már egy másik világra, egy másik történésre, egy másik képre nyitja ki, és már nem létezik, amit akkor látott, amikor becsukta. Ez, a pillanat halála érdekelt, foglalkoztatott engem mindig. Főiskolai mestere, Kokas Ignác ezt a módszert, kezdeti, fotórealista korszakát, művészi eszközeinek szándékos korlátozását eleinte kétkedéssel fogadta: "Van egy tanítványom, aki ördögien fest - mondta -, akár egy XX. századi Velasquez, és most fotót kezd másolni! Ki érti ezt?"

Ugye kezdetben az ember - a főiskolán is ezt játszottuk- "végigfesti" a korokat. Akkoriban mindenünk volt Rembrandt festészete vagy Vermeeré, az ő szellemiségüket próbáltuk visszaidézni, megfogalmazni a magunk számára, mert végig kell menni a stációkon, hogy az ember végül önmaga lehessen, különben örökké bizonytalanságban él afelől, ki is ő valójában, hol a helye az imádott, tisztelt mesterekhez képest. Engem mindig is az avantgard, a progresszivitás vonzott, példaképem a nem sokkal később disszidált, ma Németországban élő Lakner László volt, az ő képeinek szellemisége nagy hatással volt rám, miközben az akkori főiskola vezetése - a kor kultúrpolitikájának megfelelően - minket a nagybányaiaknál, esetleg a posztimpresszionistáknál nem engedett messzebbre nézni. Lakner festészete révén viszont kicsit beleszippant-hattunk a szabad levegőbe, megérezhettük, hogyan lélegzik a világ a vasfüggönyön túl, és ez óriási élmény, reveláció volt. Akkor festettem például a Törött aluljárót egy összegyűrt, töredezett fénykép alapján, dühömben ugyanis, mert úgy éreztem, a fotó nem adja vissza, amit vártam, összegyűrtem és rátapostam. Ahogy a lábam alól meggyötörve kikerült az a fénykép, ott láttam rajta azt, amit el akartam mondani, meg akartam mutatni: annak az egész kisszerű és nyomorult világnak a lenyomatát. Fölvettem, kisimítottam, és azt mondtam, megvan, amit kerestem, és mint egy modellt, lefestettem. És akkor mindenki azt mondta, hogy "ez a Fehér megőrült, milyen tehetséges, és most ilyen hülyeségeket csinál". Én viszont tudtam, hogy erre készültem évek óta. Sajnos, ma már szinte valamennyi korai hiperrealista képem külföldön van, amikor készültek, itthon nem vették meg őket, még a Derkovits-ösztöndíjamat is meg akarták vonni miattuk.

A hiperrealista képeket idővel követték az expresszív tájképek, a sárga-fekete után jött a fehér-fekete és a rózsa-szín korszaka, és mos-tanában megint kiszíne-sedtek a képei, állandó viszont a zsidó tematika és a titokzatosság. Pasztelljein és festmé-nyein, amelyek nem leplezik, hogy fénykép alapján készültek, sőt, gyakran szándékosan, beállítottan fénykép-szerűek, mindig valami megfoghatatlan dologgal találkozik az ember.

Minden, ami lényeges, itt van a szemünk előtt, csak meg kell látni, elég, ha kezünkbe vesszük és felmutatjuk. A kérdés az, meg meri-e tenni ezt az ember. Ma is emlékszem egyébként a pillanatra, amikor ez az "átrajzoltság" kialakult a képeimen. A nyolcvanas évek közepén történt, egy nagyméretű, többalakos kép festése közben, amellyel mérhetetlenül elégedetlen voltam... Másnap haragomban egy mozdulattal letöröltem a figurákat, majd fehér festékkel néhány vonallal újra fölvázoltam őket... És amikor hátraléptem, hogy szemügyre vegyem, hirtelen azt éreztem: nem kell több. És erre a pillanatra egy programot tudtam felépíteni.

- Mivel magyarázza, hogy az itthoni sok fontos kiállítás, és a szakma elismerése sem volt elegendő ahhoz, hogy képeit a gyűjtők keresni kezdjék, viszont amint külföldön sikert aratott, itthon is egycsapásra keresett és divatos művész lett?

Ez valóban így volt a nyolcvanas évek végéig, de nemcsak a magángyűjtők, a közgyűjtemények esetében is valósággal könyörögnöm kellett, hogy egy-egy képemet megvegyék. Számomra a külföldi siker 88-ban kezdődött, amikor meghívtak Grazba, a Neue Galerie-be egy nagy önálló kiállításra, aminek óriási szakmai visszhangja, és nagyon kedvező sajtóbeli fogadtatása volt, attól kezdve jelentős gyűjtemények vásárol-tak tőlem, aminek a híre persze eljutott Magyarországra is. Ezután, 89-ben következett a bécsi kiállítás a Liechtenstein-palotában, amelyre összeszedték az elmúlt 10 év legjelentősebb műveit, és Basquiat, Schnabel, Beuys és mások közé engem is beválogattak. És a megnyitón ott álltunk a feleségemmel a tömegben, persze senki nem ismert minket, figyeltük a reflexiókat, és akkor éreztem meg igazán, mi mindentől voltam korábban elzárva. De az igazi nagy áttörő sikert a 90-es Velencei Biennálé hozta meg, amelyen - Néray Katalinnak, a Műcsarnok akkori főigazgatójának köszönhetően - egymagam képviseltem Magyarországot. Ott akkor nagy múzeumok vásároltak tőlem, ami bizonyára nem maradt titokban.
 ugyfelkapu  ujmagyarorszag magyarorszag.hu
banner_2 banner_kszk_w120 buro EUvonal
 

Nemzeti Erőforrás Minisztérium

1055 Budapest, Szalay utca 10-14.

Telefon: (+36-1) 795-1200

E-mail:

Államtitkárságok