- Tudom, hogy a szülei muzsikusnak szánták. Miért, hogyan lett mégis festő?
Anyám gyakran mesélt nekem később arról, hogy még meg sem születtem, már azt tervezgették apámmal, "milyen nagy muzsikus lesz a gyerekből". Engem azonban, bár állítólag nagyon tehetségesen zongoráztam, már kicsi koromban rabul ejtett a rajz, a festészet. Amikor először éltem át, hogy a fehér papíron megjelenik valami, ami odáig csak a képzeletemben létezett vagy még ott sem, az olyan elementáris hatással volt rám, hogy elsöpört minden mást, attól fogva valósággal remegtem, hogy rajzolhassak, festhessek. Ha a rajzszakkör valamiért elmaradt, én - szó szerint - zokogtam, olyan megfosztottnak éreztem magam. Szóval maga a teremtés átélése volt fantasztikus...
- Egyébként máig úgy dolgozik, hogy a fejében megvan, amit aztán a papírra, a vászonra tesz?
Igen. Van az ember agyában egy idea, amit a kor, a helyzet, a körülmények, a légkör sugallnak, az a politikai, érzelmi vagy esztétikai mozgás, a világ maga, amely körülveszi. És ebből valami megfoghatat-lan lerakódik és addig növekszik, sűrűsödik belül, amíg egyszer csak feszíteni kezd, mert úgy érzem, valami fontosat tudok vele elmondani, reflektálni a világra. De már előbb, el-kezdek fényképezni, keresem, meglesem, tetten érem a pillana-tokat, amelyek erről az ideáról szólnak.
- Ha jól értem, úgy használja a fényképezőgépet, mint más a vázlattömbjét.
A fényképezőgép az én eszközöm, hogy elcsípjem a pillanatot, még mielőtt elszállna, hiszen ugyanaz már soha többé nem jön vissza. Mint amikor az ember becsukja egy pillanatra a szemét, és mire kinyitja, már egy másik világra, egy másik történésre, egy másik képre nyitja ki, és már nem létezik, amit akkor látott, amikor becsukta. Ez, a pillanat halála érdekelt, foglalkoztatott engem mindig. Főiskolai mestere, Kokas Ignác ezt a módszert, kezdeti, fotórealista korszakát, művészi eszközeinek szándékos korlátozását eleinte kétkedéssel fogadta: "Van egy tanítványom, aki ördögien fest - mondta -, akár egy XX. századi Velasquez, és most fotót kezd másolni! Ki érti ezt?"
A hiperrealista képeket idővel követték az expresszív tájképek, a sárga-fekete után jött a fehér-fekete és a rózsa-szín korszaka, és mos-tanában megint kiszíne-sedtek a képei, állandó viszont a zsidó tematika és a titokzatosság. Pasztelljein és festmé-nyein, amelyek nem leplezik, hogy fénykép alapján készültek, sőt, gyakran szándékosan, beállítottan fénykép-szerűek, mindig valami megfoghatatlan dologgal találkozik az ember.
Minden, ami lényeges, itt van a szemünk előtt, csak meg kell látni, elég, ha kezünkbe vesszük és felmutatjuk. A kérdés az, meg meri-e tenni ezt az ember. Ma is emlékszem egyébként a pillanatra, amikor ez az "átrajzoltság" kialakult a képeimen. A nyolcvanas évek közepén történt, egy nagyméretű, többalakos kép festése közben, amellyel mérhetetlenül elégedetlen voltam... Másnap haragomban egy mozdulattal letöröltem a figurákat, majd fehér festékkel néhány vonallal újra fölvázoltam őket... És amikor hátraléptem, hogy szemügyre vegyem, hirtelen azt éreztem: nem kell több. És erre a pillanatra egy programot tudtam felépíteni.- Mivel magyarázza, hogy az itthoni sok fontos kiállítás, és a szakma elismerése sem volt elegendő ahhoz, hogy képeit a gyűjtők keresni kezdjék, viszont amint külföldön sikert aratott, itthon is egycsapásra keresett és divatos művész lett?
Ez valóban így volt a nyolcvanas évek végéig, de nemcsak a magángyűjtők, a közgyűjtemények esetében is valósággal könyörögnöm kellett, hogy egy-egy képemet megvegyék. Számomra a külföldi siker 88-ban kezdődött, amikor meghívtak Grazba, a Neue Galerie-be egy nagy önálló kiállításra, aminek óriási szakmai visszhangja, és nagyon kedvező sajtóbeli fogadtatása volt, attól kezdve jelentős gyűjtemények vásárol-tak tőlem, aminek a híre persze eljutott Magyarországra is. Ezután, 89-ben következett a bécsi kiállítás a Liechtenstein-palotában, amelyre összeszedték az elmúlt 10 év legjelentősebb műveit, és Basquiat, Schnabel, Beuys és mások közé engem is beválogattak. És a megnyitón ott álltunk a feleségemmel a tömegben, persze senki nem ismert minket, figyeltük a reflexiókat, és akkor éreztem meg igazán, mi mindentől voltam korábban elzárva. De az igazi nagy áttörő sikert a 90-es Velencei Biennálé hozta meg, amelyen - Néray Katalinnak, a Műcsarnok akkori főigazgatójának köszönhetően - egymagam képviseltem Magyarországot. Ott akkor nagy múzeumok vásároltak tőlem, ami bizonyára nem maradt titokban.Érettségi
Oktatási Hivatal (OKÉV) Központi ügyfélszolgálata
Telefon: (+36-1) 374-2100
E-mail: info@oh.gov.hu
Felsőoktatási felvételi
Országos Felsőoktatási Információs Központ (OFIK)
Telefon: (+36-1) 477-3131
E-mail: info@felvi.hu
Diákigazolvány
Ügyfélszolgálat:
Educatio Kft. Kempelen Farkas Hallgatói Információs Központ
Telefon: (+36-1) 266-7733
E-mail: info@diakigazolvany.hu
NEFMI Központ
Telefon:(+36-1) 795-1200
Fax: (+36-1) 795-0022