Amikor most beszélgetünk, félidejéhez közeledik a Sorstalanság forgatása. Hogy érzi magát a bőrében?

Jól, ha hagynak dolgozni. A film rendezője vagyok, de szervezem a statisztériát, díszletelemeket gyűjtök és válogatok. Erőt ad és motivál, hogy ekkora színészi csapattal dolgozhatok, mert a történet sem csak egyetlen személyről, egy kamasz fiúról szól. Számomra a tömeg nemcsak a kamera előtt mozgatandó csoport, hanem szimbólum is. Azt jelképezi, hogy ami történt, az mindannyiuk története. Kertész Imre élete, de nem csak az övé. A főszereplő, Köves Gyuri sem teljesen olyan, mint ő. A legtöbb magyarországi zsidót késő ősszel hurcolták el, ezért az is a kezemre dolgozik, hogy időnként meglehetősen zord időjárási körülmények között forgatunk. Volt komoly hideg, fagyos szél, hó és sár. De ez is fontos, mert mindazoknak, akiknek ez a sors jutott, ezeket is el kellett tudniuk viselni. A rájuk mért időt ki kellett tölteni.


A forgatás március végéig tart, szinte pihenőnap nélkül.

Minden éjszaka alig várom, hogy hajnalban mehessek, és csinálhassam tovább. Időnként még a film pénzügyeivel is foglalkozom. Azt kell hogy mondjam, régen voltam ilyen elszánt.

Mennyire nehezíti a munkát, hogy a főszereplő maga is és a körülötte levők közül is sokan gyerekek?

Ezt sem érzem tehernek. Sőt, az egymás közötti beszélgetéseiket hallva meg a szülőkkel beszélgetve azt tapasztalom, hogy barátságok szövődnek a forgatási szünetekben. Úgy lehet velük beszélni, mint a felnőttekkel. Egy lett közülük beteg a nagy hideg idején, de már ő is meggyógyult, és csatlakozott hozzánk. A főszereplő pedig igen hangsúlyosan jelenik meg a történet elején, majd egy időre belevegyül a tömegbe, hogy aztán újra kiemelkedjék a környezetéből. Ami a statisztákat illeti, a válogatások iránt rendkívül nagy volt az érdeklődés. Szinte tapintható volt, hogy sokan nemcsak elfoglaltságnak, pillanatnyi pénzkeresetnek tekintik a munkát, hanem örömmel és kíváncsisággal vesznek részt a produkcióban.

Nem félt attól, hogy a Sorstalanság körüli politikai civódások begyűrűznek az alkotás folyamatába is?

Látom az embereken, szívesen vannak velünk. Piliscsabán is, ahol pedig még tüntettek is a film ellen. A polgármester örömmel fogadott minket, és csak annyit kért, ha lehet, adjunk munkát a helyieknek. Mi ezt megtettük, és szükségünk is volt rájuk, a kedvességükre. Ugyanezt az erőt adó támogatást érzem tehát a statiszták között is. A kíváncsiságukat pedig megértem. A film díszletei ámulatba ejtők. Csodálatos dolog, hogy a magyar filmesek fel tudtak építeni egy korhű tábort, úgyhogy látványos, kiállításában is méltó filmet készíthetünk.

Hogyan lehet védekezni azon vád ellen, hogy nem történt semmi különös: készült egy újabb holokausztfilm?

Nem azokkal az eszközökkel dolgozom, amelyekkel a holokausztot feldolgozó produkciók szoktak. Számomra most nem a rettenet, egy nép vagy egy embercsoport szenvedése a fontos. Kertész Imre is azt kérte, hogy kerüljük a sablonos megoldásokat, hiszen az a tény, hogy mindez megtörténhetett, nem csak külsődleges jegyeiben, gyilkosságban, verésben, megalázásban, cinizmusban, egymás kijátszásában öltött testet. Amíg egy embert le lehet venni egy buszról, s ezzel el lehet dönteni a sorsát, addig ezt a filmet meg kell csinálni. Sajnos, az erőszakos világ még most is ebbe az irányba megy. Ezért mondom azt, anélkül hogy odakacsintanánk, hogy ez egy holokausztfilm, ennek a filmnek helye van.

A magyar filmes szakma tarka társaságában feltűnt egy új és markáns gondolatokkal jelentkező generáció. Miben mások ők?

Részben mások csak. Valóban megjelent egy generáció, amelyik elkezdett a filmjeiben önmagáról beszélni. Mi is így tettünk a hatvanas - hetvenes - nyolcvanas években. A különbség abban érzékelhető, hogy szókimondóan, az igazság keresésével, őszintén beszélnek saját korukról. Nem biztos, hogy amit mondanak, mindig érthető a számunkra, de nekünk kell megérteni a nyelvüket, azt, hogy mit akarnak mondani. Gondolataik szabadabbak, mint a mieink voltak, európai értelemben nyitottabbak. Erőteljesen érintik a bőrünket, határozottan elénk lépnek. Az idei magyar filmszemle egyik örömteli tanulsága, hogy ők megjelentek, sőt, a harmincasok mögött huszonévesek is kopogtatnak, miközben a középgeneráció és a klasszikussá vált nagyok is új alkotásokkal jelentkeztek. Azt remélem, a politikai és szakmai konszenzussal létrejött filmtörvényt sikerül tartalommal megtölteni, és egyre többen ülnek majd be magyar filmekre a mozikba.

Mennyire segíti ezt az akaratot, hogy a magyarok erősen tévéfüggők, és az értéktelen kacatok, a valóság-show-k kötik le a szabad idejüket?

Ezekbe már én is belenéztem, amikor tét volt bennük. Nem kell ezeket a műsorokat szeretni, s nincs is bennük tanulság. Számomra legfeljebb annyi, hogy látok olyan magyar rendezőt, aki ezt a világot próbálja utánozni, mert elhiszi, hogy az a siker záloga, ha valaki lefelé keresi az értéket, a színvonal alá ajánlkozik. Én a Magyar Televízió küldetésében hiszek. Az ugyanis, ami most van, szerintem már nem tartható sokáig. Az MTV-nek fel kell jönnie: tévéfilmeket, értelmes vetélkedőket, dokumentumfilmeket kell vetítenie. Meggyőződésem, hogy ezeknek sok nézője lenne, és ismét születne a magyar színészekből néhány szerethető sztár. Az ugyanis méltatlan, hogy irodalmi feldolgozások gyakorlatilag húsz-harminc éve készültek utoljára rendszeresen. A magyar kultúra értékeinek bemutatására az uniós csatlakozás után még nagyobb szükségünk lesz.

És milyen lesz a személyes sorsa a Sorstalanság után?

Az, hogy most rendezek, ráadásul nem akármilyen irodalmi anyagból, nem változtatott meg. Bár nemrég Giuseppe Tornatoréval ebédeltem Rómában, és elhűlve hallgatta, milyen elánnal érvelek a Sorstalanság mellett. Meg is jegyezte, hogy soha nem látott ilyen intenzitással beszélni. Amikor szóhoz jutott, óvatosan meg is kérdezte: "Ezek után még képes lennél visszajönni hozzám operatőrnek?" És erre azt mondom most is, hogy két olyan ember van, akihez bármikor szívesen. Az egyik ő, a másik Szabó István. Kaphatok más ajánlatot is, de ennek elfogadását semmiképpen sem befolyásolja, hogy most egy produkció egészéért felelős vagyok. Rendezőként is ugyanúgy ülök a kamera mögött, beszélek a stáb tagjaival, mint korábban. Nem tettem le a fénymérőt azért, mert én most rendezhetek. Ha pedig esetleg újra rendezhetek majd, az külön ajándék lesz.