A nyugtalanító erők emberének nevezte Babarczy Eszter a hatvanadik születésnapjára írt rendkívül elismerő hangú köszöntőjében, amelyben egyébként a legcivilizáltabb magyarként is emlegette. Egyetért ezekkel a szuperlatívuszokkal?

Ugyanezt Esterházy Péter alaposabb egyértelműséggel - és persze némi iróniával - úgy fogalmazta meg, hogy én egy kellemetlen ember vagyok. Ezt is elfogadtam, miközben persze nagyon igyekszem nem kellemetlen lenni, ami nem mindig sikerül. Esterházy egyébként azt is hozzátette, hogy udvarias ember vagyok. Ami ugyancsak igaz.

Mit értsünk itt azon a fogalmon, hogy "kellemetlen"?

Talán azt, hogy nyers. A nyerseség pedig finomabban fogalmazva az én esetemben azt a törekvést jelenti, hogy nem hazudok. Amit gondolok, és amit kimondok, a között a két dolog között nem lehet nagy különbség. Ugyanakkor persze törekszem arra is, hogy ne sértsek meg embereket, s ahogy ezt a protestáns nyelv mondja: ne botránkoztassak meg.

Ezt nem mindig sikerül elkerülnie, még akkor sem, ha egyúttal a rendkívüli fegyelmezettségéről is jól ismert. Amikor tabukat döntöget, a szexualitás, a másság, a valláshoz való viszony, a társadalmi, politikai tradíciók tabuit, akkor bizony nemegyszer megbotránkoztatja a közönségét. Különös tekintettel arra, hogy Magyarországon igen érzékenyek az emberek mindenféle olyasmire, ami eltér a megszokottól. Mennyire foglalkoztatja a megbotránkoztatás mértéke?

Írói működésem egyik lényege, hogy nem nagyon foglalkozom a saját recepciómmal, vagyis azzal, hogy mennyire vagyok elfogadott író. Amikor dolgozom, akkor azzal nagyon komolyan törődöm, hogy mi is történik velem, de az, hogy amit leírok, hogyan hat, vagy hogy az elvégzett munkámnak milyen az akusztikája, egyáltalán nem érdekel.

A sikerélmények sem érintik meg?

Az éles kritika vagy ellenkezés tulajdonképpen sokkal jobban foglalkoztat. A sikert ugyanis nagyon veszélyes dolognak tartom.

Pedig bőven kijut belőle, hiszen Magyarország legsikeresebb három írójának egyike.

A sikert igyekszem a kötelességteljesítés minősítésének tekinteni. Ami ennél sokkal fontosabb számomra, hogy annak, amit csinálok, meglegyen a maga rendes összefüggésrendszere, tehát hogy ne olcsó áruként keljen el, ne süllyedjen el, amit írok. Ez olykor nagyon sok munkával jár. Például amikor a műveim fordítók kezébe kerülnek, akkor a jó fordítók igénylik az alapos együttműködést, amely nélkül nem is sikerülhet jól a fordítás. Ilyenkor újra és újra visszatérek olyan dolgokhoz, amelyeket már egyszer megemésztettem.

Amikor azt mondja, hogy a siker veszélyeket rejt, akkor mire gondol?

Hülye lesz tőle az ember. Szokták úgy is mondani, hogy "elszáll az agya", vagyis hogy elveszíti az arányérzékét. És elkezdi azt hinni, hogy a világtörténelem róla szól. Úgyhogy a sikereket nagyon óvatosan kell kezelni.

A könyvei, az írásai, az életformája mind arra utalnak, hogy az egyik legfontosabb értéknek a rendet tekinti. Persze a személyes, belső rendre gondolok elsősorban, amely már a gyerekkorát is meghatározta, ahogy ezt az Emlékiratok könyvéből valamelyest megtudhattuk. A rendhez való szoros viszonya honnan, miből származik?

Bizonyára a családból jön. Gyerekkoromban körülöttem átláthatóság és rend uralkodott, ami nem azt jelenti, hogy ez föltűnő lett volna, bár voltak olyan családtagjaim, akiknél ez már a mulatságosságot súroló mértéket is elérte. Volt egy nagybátyám, aki sok minden egyéb mellett a régi dugókat is eltette, és nagyság szerint szortírozta őket, amin a többiek mindig nagyon mulattak, de inkább csak mint valamiféle extremitásán az egyébként minden családtagom által gyakorolt rendességnek. Nem emlékszem olyan emberekre a családomban, akik rendetlenek lettek volna.

Kiszélesítve a rend fogalmát, gyakran érzékelhető az alkotásaiban, hogy a világban uralkodó nagy-nagy rendetlenséggel áll küzdelemben.

Nem hiszem, hogy a világ rendjén változtatni tudnék vagy akarnék. Ezt a játékot a szüleim eljátszották, ami számomra egy életre szóló negatív példa volt. Ők, akik kommunisták voltak, a világ rendjén egy jó nagyot akartak igazítani, ami - mint tudjuk - nem sikerült. Ebbe aztán mindketten bele is pusztultak, tehát ez a törekvés mint követendő példa az én "menümön" nem szerepel. Én legfeljebb azon dolgozom, hogy a szavak rendjét megőrizzem. Hogy egyértelmű legyen, mi mit jelent.

Amikor olyasmi történik a világban vagy a közvetlen környezetünkben, ami megmozgatja a közvéleményt, gyakran szokott véleményt nyilvánítani. Sokak szerint azáltal, hogy ilyen messze él a fővárostól - ott a távoli Zalai-dombság közepén -, nagyobb objektivitásra, higgadtságra van lehetősége, mint azoknak, akik a mindennapok intenzív forgatagában ítélik meg az őket körülvevő eseményeket.

Úgy érzem, hogy ez a distancia munkaköri kötelesség az én számomra. Persze lehet, hogy ez is hozzásegít ahhoz, hogy leíró módon közelítsem meg azt, ami foglalkoztatja az embereket. Szeretem alaposan megnézni, hogy mi mögött mi van. Ehhez talán arra is szükség van, hogy ne érjen túl sok inger. Így mélyebben és alaposabban el tudok gondolkodni egy-egy dolgon. Ez egyébként alapvetően hozzátartozik a munkamódszeremhez.

Ugyanilyen módszert alkalmaz akkor is, amikor, kilépve írói szerepéből, magas színvonalon fotografál?

A kép és a szó két külön emelet az agyamban. Két külön élet... mint érzet, mint érdeklődési tárgy e kettő teljesen elválik egymástól. Az egyik műfaj tapasztalatait persze átviszem a másik tapasztalataiba. De ezek sohasem érnek össze, és egészen máshol raktározódnak bennem. Azok a képeim például, amelyek a legsötétebb diktatúra korában készültek, sokkal kedélyesebbre sikerültek, mint az arról az időszakról szóló írásaim. Nehéz lenne megmondani, hogy ennek mi az oka.

Az eddig megjelent 13 regénye után most írja a 14-iket. A több ezer oldalasra tervezett Párhuzamos életrajzok néhány fejezete már olvasható volt a HOLMI című irodalmi folyóiratban. Azokból a részletekből arra lehet következtetni, hogy a jelent, amelyben a regénye játszódik, igen sötétnek, borongósnak, kilátástalannak tartja. Persze lehet, hogy majd a későbbiekben kisüt a nap, és minden rendbe jön.

Igyekszem megtartani ebben a regényben is a leíró jelleget. Ha már a napsütést említette - bár szimbolikusan -, elmondom, milyen érdekes tapasztalat, amikor az ember egy tragédiát él át ragyogó napsütésben. Milyen elképesztő nagy tud lenni a kontraszt a külső világ szépsége és a teljes csőd, a katasztrófa, a hozzánk közel álló ember halála fölötti szomorúság között. A regény egyébként még egyáltalán nincs kész, ezért nem is szeretnék beszélni róla, egyelôre a második kötet végénél tartok, és minden bizonnyal minimum háromkötetes lesz.

Ilyen nagy regény az elmúlt évtizedekben nem született. Vagyis nemigen mondhatjuk, hogy a nagy regények korát éljük.

Semmiképpen sem. Amit én most csinálok, azzal talán ennek a kifutóban lévô műfajnak az utolsó mohikánja vagyok, ami persze semmiképpen sem tudatosan vállalt szerep, egyszerűen ez az a műfaj és méret, amely a leginkább alkalmas azoknak a gondolatoknak, történeteknek a leírására, amelyek bennem vannak.