Érdekes, hogy a legújabb kori magyar színház története milyen jól és pontosan leírható Csehov drámáinak bemutatóival. Több mint húsz évvel ezelőtt Zsámbéki Gábor és Székely Gábor egy-egy Sirály-rendezése jelentett korszakhatárt, alig valamivel később Ascher Tamás Három nővére képezett újabb masszív hivatkozási pontot, néhány évvel ezelőtt a Valló Péter rendezte Ványa bácsi tűnt ki markáns értelmezésével - és volt közben kaposvári Sirály, miskolci Cseresznyéskert és sok egyéb is -, most viszont a Krétakör produkciójától ketyeg másképp a színházi óra.

A Schilling Árpád rendezte Siráj (a "rontott" helyesírás azt jelzi, hogy a csapat a maga interpretációját szándékosan leválasztja a kanonizált verziókról) elsősorban Csehov drámájának szövegéről szól. Arról, hogyan szól Csehov szövege ma - ehhez remek választás Morcsányi Géza sima, ugyanakkor pontos és hétköznapi, mégis színpadérzékeny fordítása -, és legelsősorban arról, hogy miről szól ez a szöveg. Láthatnánk nagy hendikepnek, hogy a közeg csöppet sem színházi: a Fészek Klub kupolatermének intenzív hatvanas évekbeli levegőt árasztó közege mégis parádés és nagyon is teátrális környezetet kerít a produkció köré.

Nincsen jelmez, és nincsen díszlet sem, kellék is alig. "Civilben" játszanak a színészek, és ez a civilség, ez Schilling egyik nagy trükkje, amennyiben kreált, színházilag létrehozott minőség, csiki-csuki játék, "olyan, mintha". Olyan, mintha Anton Pavlovics tegnap vetette volna papírra ezt a tézisdrámát az új, forradalmi, innovatív, teret követelő művészet és a régi, rutinos, minőségi, bevált művészet harcáról. A figurák is milyen jelenkoriak: a fiatal, tehetséges és a saját önkifejezési formáit egyelőre keresgélő író és színésznő, valamint a befutott, a piac és a közönség keresleti igényeit jól ismerő és azt tehetségesen, jól szolgáló idősebb író és színésznő körül ott lebzsel egy valaha művészi álmokat dédelgető nagybácsi, egy kiégett, cinizmusba hajló orvos és néhány elvetélt vagy ábrándos szerelembe csimpaszkodó nő meg férfi.

Csakhogy Schilling nem játszik rá a kínálkozó aktualitásra: a szöveg mélyé- re ásva igazságot szolgáltat mindenkinek, hiszen nem ítél sem meg, sem el, csak mutat, de azt igen markánsan.

Látszólag tehát a szereplők csak mondják a szöveget. Valójában azonban ízekre szedve azt, egészen mély és sötét bugyrokig ásnak Csehov kifinomultnak, szelídnek mondott darabjában, és mert karnyújtásnyira vannak tőlünk, parádés - pedig minden harsány árnyalattól mentes - alakításokat látunk. Illendő ezúttal Láng Annamária Nyinájával kezdeni, hiszen a rendkívüli erejű alakítás önmagában is kuriózum. Az első három felvonás Nyinája, az önmagát és életlehetőségeit kereső fiatal lány ugyanis annyira elüt a negyedik felvonás "megtaposott", felnőtt, tehetséges színésszé és boldogtalan művésszé vált Nyinájától, hogy ugyanaz a színésznő alig-alig lehet képes mindkettőt hitelesen eljátszani. A bevett rendezői gyakorlat szerint, a koncepciótól függően, vagy az első három felvonásra, vagy a negyedikre szokás osztani a szerepet, ezúttal azonban - az én kritikusi pályám során először - négyfelvonásos Nyina áll előttünk. Láng Annamária ugyanis mind a szerelmes és bizonytalan kislányt (aki azért Trigorint megszerzi magának!), mind pedig a színészetben magára talált, de összes illúziójától megfosztott, szenvedő asszonyt remekül játssza.

Ezért aztán teljesen kiegyensúlyozottak a drámai viszonyok. Hiszen Nyina párja és ellenfele, Arkagyina, Csákányi Eszter megfogalmazásában cseppnyi kétséget sem hagy afelől, hogy tehetséges, rendkívüli színésznő, aki nem véletlenül és nem alaptalanul birtokolja pozícióját sem a színpadon, sem Trigorin szívében. Mindazonáltal Csákányi alakításában is világos: a szenvedés, a magánéleti és magánemberi boldogság bizony föláldozódik a hivatás oltárán. Csákányi a mű hagyományos nagyjelenetét, a Trigorinnal és Trigorinért vívott életre-halálra menő küzdelmet kiegészíti egy másikkal: a fiával, Trepljovval - a fiáért, Trepljovért, az ő szeretetéért - vívott csatával. Épp mert közel vagyunk: csupa leesett áll "ül" a nézőtéren...

Nagyon jók a többiek is: Gyabronka József Szorinja önironikus és rezignált lemondás, Tilo Werner akcentusos, "külföldi" Trigorinja öntörvényű - tehát végtelenül önző - íróember, Nagy Zsolt Trepljovja könyörtelen és türelmetlen ifjú tehetség, Sárosdi Lilla Másája örök néző a saját szomorú életében, Péterfy Borbála Polinája meg örök vesztes; Scherer Péter intézője alázatos és vakbuzgó, Terhes Sándor Dorn doktora kívülálló rezonőr.

Van lelőtt sirály, van tapsrend, van szünet, és van vég is. Csak semmi nem ott és úgy, ahogy az szokásos.