Bihari Ágnes írása

A St. Hilarie Jozéfa-féle képes pesti szakácskönyv 1909-ből így fogalmazza meg a terített asztal vizuális és kulináris összhatásának alapelveit: "...Az élet örömeihez hozzátartozik a társaságban való étkezés, és minél díszesebb, szemkápráztatóbb az asztal, minél ízletesebben vannak felmutatva az étkek, minél pazarabb a fény, a virágillat és a szőlő nemes nedve, annál magasabb hullámokat vet a kedv... Az asztal mindenkor olyan oltár volt, melyen a legtöbb ember igen szívesen áldoz."

Ami az áldozást illeti, ez kissé kiforgatva érthető úgy is: sokan voltak és vannak ma is, akik anyagilag is hajlandók nem keveset áldozni azért, hogy a fent említett "társaságban való étkezés" minél látványosabb körülmények között történjen. Ebben 150 éve igyekszik partner lenni a Herendi Porcelánmanufaktúra, amely a fennállása óta eltelt időszakban létrehozott étkészletekből mutatott be szellemes formában egy "ízelítőt" az Ernst Múzeumban.

A múzeum huszonhat méteres termének teljes hosszában végigfutó egyetlen nagy, terített asztalon a manufaktúra terítékeiből öszszeállított válogatás fogadta a látogatót a terem végére állított nagy, csiszolt tükörben megkettőződve. A közönség térben és időben hosszú időt tehetett meg az asztal fölött és körülötte: historizáló motívumok, barokk és rokokó virágfüzérek, szecessziós minták, funkcionalizmus... A nyitókészlet természetesen a Viktória volt, Herend első világsikere a londoni világkiállításon, 1851-ben. Az előkelő megrendelők köre az azóta eltelt idő alatt folyamatosan bővült: királyok, császárok, hercegek, grófok, bárók és elnökök voltak és vannak Herend jelentős vevői között. A perzsa sah herendiből étkezhet, ha úgy tartja kedve, éppúgy, mint számos Rothschild vagy éppen Wales hercege és hercegnője.

Ez a műfaj - mármint az európai porcelán, illetve az ebből készült edények és dísztárgyak - viszonylag későn kezdte meg karrierjét ezen a földrészen.

"Már az ókori görögök is ismerték a..." - nagyon sok mindent írhatnánk a három pont helyére, de speciel a porcelán szót nem. Ezt ugyanis csak távol-keleti felfedezése után több száz évvel egy J. F. Böttger nevű alkimista fedezte fel egészen más irányú törekvései melléktermékeként. Ez valamikor az 1700-as évek elején történt, és a "fehér arany" rövid idő alatt nagy ívű pályát futott be a legelőkelőbbek ebédlőitől a hajléktalanok ingyenkonyháiig.

Az első "tömeggyártó" Erős Ágost volt, akinek meisseni vörös kőedény és fehérporcelán-manufaktúrájában kezdtek el Európában először a köznép számára is elérhető áron és egyre nagyobb mennyiségben porcelánedényeket gyártani. Ami a magyar porcelán-előállítást illeti, az bizony szenvedett némi késlekedést. Ennek oka először is az osztrák uralkodóház határozott gyártási tilalma volt, amellyel a bécsi üzem monopóliumát védték, másodszor pedig a szükséges nyersanyag - kaolin és földpát - hazai hiánya. Viszont cseh kaolinhoz viszonylag könnyen hozzá lehetett jutni a Felvidéken, ezért hát az ottani keménycserép-gyárakban folytak az első hazai porcelánkísérletek.

Aztán 1826-ban egy Stingl Vince nevű úr keménycserép-üzemet létesített Herenden, és szabadidejében elkezdett a különböző maszszákkal és mázakkal kísérletezni. Egészen addig tette ezt nagy lelkesedéssel, amíg teljesen el nem adósodott. Korábbi hitelezője, Fisher Mór vette meg a gyárát, és ezzel, úgy tűnik, mindenki jól járt. Stingl Vince megszabadult a nyomasztó adósságtól, a herendi gyár Fisher Mór személyében pedig egy rendkívül invenciózus, üzleti és művészi érzékkel megáldott tulajdonost kapott. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a gyár néhány évvel későbbi óriási sikere az első londoni világkiállításon. Nem tudjuk, ki tervezte azt a herendi készletet, amelybe ott Viktória királynő beleszeretett, és megvásároltatott (és amelyet Viktória néven azóta is folyamatosan gyártanak Herenden), de az a legvalószínűbb, hogy személyesen Fisher Mór fantáziája és keze van a dologban. Ugyanebből a korszakból, tehát az 1850-es évek elejétől körülbelül az 1870-es évek közepéig tartó első herendi aranykorból származik és máig élő minta a Viktória mellett például a Miromar, az Esterházy, a Cubasch vagy a Siang Noir.

A dekorok kialakításakor a neves európai gyárak nívójához felzárkózó herendi manufaktúrát sem kerülték el a kontinens divatirányzatai: Meissenből érkezett például a fonatosreliefes díszítés, a tálak közepén megjelenő sokszínű csokor, illetve a fedők félcitrom fogója, Bécsből adaptálták többek között a petrezselyemmintát. Az átvett mintákat és technikákat azonban Herenden rendkívül ötletesen alakították át és fejlesztették tovább. Idővel a herendi manufaktúra elnyerte a császári és királyi udvari szállító címet is, de a magyar arisztokrácia is szinte kizárólag Herenden rendelte meg töredékes porcelánkészleteinek kiegészítését. E pótlásokkal kapcsolatos megbízások révén a manufaktúra munkatársai számtalan olyan régi motívumot ismertek meg és kezdtek alkalmazni, amelyek máshol már rég feledésbe merültek. És hogy volt mit pótolni, azt nem nehéz elképzelnünk, ha arra gondolunk, hogy egy-egy békebeli asztali étkészlet darabszáma több száztól több ezerig terjedt.

Változnak az idők és velük a divatok és szokások is: a herendiek is megéltek néhány masszív válságot ebben a törékeny műfajban. Második aranykorukat az 1990-es évek elejére datálják, ma is állandó beszállítói a különböző reprezentációs feladatokat is ellátó hazai állami hivataloknak. A külsőségekről tehát megtörtént a gondoskodás: ettől kezdve már csak remélni lehet, hogy a herendi kávéscsészék felett felelősségteljes és bölcs döntések születnek.