Új korszak - új kihívások - hagyományos elvárások

Átmeneti korban élünk, vége a hagyományos média uralmának. Itt a digitális média adventje, annak minden reménységével, lelkesedésével, a vajúdás szép fájdalmával.

A digitális belle epoque egyben valaminek a vége is.

Vége a kötelező érvényű, szabványosított, közös élményanyagnak, vége a barakkvidámító évtizedeknek, vége a Szandokánoknak és Izauráknak, és vége a Stúdió nyolcvanvalahánynak is.

Jön a "minden van, csak találjam meg" korszaka. És találjam meg azt is, kivel tudom mindezt megbeszélni.

Mert a médiakultúra a közös élmények megtárgyalásából és feldolgozásából áll. Az is a médiakultúra része, amikor a '80-as években a gyerekek a Lindát utánozták az iskolai nagyszünetben, és az is, amikor a 90-es évek elején az erdélyi lelkipásztor a Dallas Jockyján és Bobbyján keresztül magyarázta a híveknek a jó és a rossz örök harcát. És az is a médiakultúra része, amikor mindenki az Ember tragédiájáról beszélt a Nemzeti Színház nyitóelőadása után, míg manapság a valóságshow-k és a Megasztár a téma.

De talán kihullunk egy technológia diktálta közösségből, hogy más technológiákkal választott közösségekbe lépjünk, és ezeken belül szörföljünk: csatornák, műsorok, élmények és közösségek között. Lehetővé válik, hogy teremtői és alakítói, ne csak követői legyünk a kultúrának. Lehetővé válik, hogy visszabeszéljünk a képeknek, hogy beszavazzunk és kiszavazzunk, hogy átlépjünk határokat és alkossunk.

Lehet-e egy ilyen világban médiaháború, amikor háború csak szűkös erőforrásokért folyhat? A hadszíntér erőforrásfronton már sokszereplős. A kábeltévémen 54 csatornát fogok, a rádiómon közel 30-at. Ha egyik sem köt le, letöltök valamit az internetről. Filmet, tévéműsort, híradót, dokumentumfilmet. Legálisan vagy illegálisan? Már nem is tudjuk, meddig tart a legális és hol kezdődik az illegális.

Az új, mediatizált környezetben mit tehet az állam? Mit kell tennie az államnak?

Arra kaptunk mandátumot, hogy ellensúlyozzuk a "kultúrszennyet"? Arra, hogy biztosítsuk a kellemes kikapcsolódást? Arra, hogy tanítsuk az országot? Arra, hogy tájékoztassuk a közvéleményt? Arra, hogy garantáljuk egy sikeres iparág működését?

Meggyőződésem szerint, az állam médiával kapcsolatos feladata az, hogy biztosítsa az elektronikusan gyakorolt nyilvánosság működését. Az állam szerepe másrészt az, hogy élettel telinek tartsa meg a nemzeti közösséget, hogy megőrizzük kulturális egyedülállóságunkat, megőrizzük hagyományainkat, és hogy újakat teremtsünk. A államnak kapaszkodókat és segítséget kell nyújtania azoknak, akik elvesznek a választási lehetőségek között. Végül, de nem utolsó sorban az államnak serkentenie kell polgárait, hogy aktívan vegyenek részt a választott közösségek életében, mely közreműködő cselekvés egyúttal a modern köztársasági identitás megerősödéséhez is hozzájárulhat.

A nemzeti / közszolgálati média azzal törődik, amivel a kereskedelmi média csak akkor, ha az üzletileg kifizetődő. A közszolgálati média célja az is, hogy egyenlően ossza el a tudást, és megteremtse a tudás iránti igényt. Az állam akkor működik jó "gazdaként", ha egyaránt serkenti polgárát és az azt kiszolgáló közszolgálati médiát: ha olyan környezetet teremt, melyben polgára hajlandó idejét a közszolgálati tartalmakra áldozni, illetve olyan feltételeket hoz létre, amelyek segítségével a közszolgálati média valóban ki tudja szolgálni nézőit, hallgatóit, látogatóit.

Tudjuk persze: a digitális korban nehéz helyzetben van a közszolgálatiság, hiszen ugyanazon a terepen ugyanazért a figyelemért verseng, mint a kereskedelmi médiumok hada. A hagyományos szabályozási technikák egyre kevésbé hatékonyak, és egyre nagyobb késéssel követik az új technológiákat.

A digitális kor médiapolitikájának nem is igazán ezekre kell figyelnie.

Elsősorban meg kell érteni az új technológiák, az új nyilvánosság szerkezetét, a technológia diktálta társadalmi változásokat. Tisztába kell jönnie az újonnan nyílt és újonnan beszűkült lehetőségeivel. Újra kell gondolnia felelősségét és kötelességét.

A rendszerváltást követő néhány évben nem volt még elterjedt, de manapság már gyakori a média általában vett elmarasztalása. Ez a szélesebb köztudatban és a politikai vitákban egyaránt megjelenik. Érthető, de szomorú jelenség ez, mely azon az óriási félreértésen alapszik, hogy a média teljes egészében, mint közeg, mint szakma, valamiért hibás. Ez egy nagyon veszélyes tévhit. Ugyanis el kell választanunk egymástól a média szakmai/etikai önszabályozásának követelményét - amely teljesen jogos demokratikus elvárás - a média elleni általános vádaskodástól. Az utóbbi korlátoltság. Ugyanis a technológiai lehetőségek önmagukban etikailag semleges adottságok. Az erkölcsi felelősség abban van, ahogyan ezeket a technikai lehetőségeket használjuk, nem pedig magukban a technológiai lehetőségekben. A felhasználás etikai szabályai nem egyszerűen magában a médiaszakmában, vagy annak az infrastrukturális adottságaiban keresendők: például a nukleáris energiát is éppúgy lehetett erőművek építésére használni, ahogyan atombomba gyártására. Az alkotók és a felhasználók mi vagyunk, vagyis a média csinálói és fogyasztói, és a magyar média minősége a mi saját minőségünkön, mindannyiunkon múlik. Így hát fontos tudnunk, hogy a média nem tehet mindarról, amit a médiából kapunk.

A média elleni vádaskodás veszélybe sodorja a rendszerváltás egyik legnagyobb eredményét: a sajtószabadságot. A civil szférának, a média szakmai önszabályozásának, a politikai figyelemnek, valamint a jognak együttesen kell azt a kontrollt gyakorolnia, a mi a média minőségét biztosítja - csupán az egyik kompetencia nem elég a demokratikus kontrollhoz.

Még egyszer szeretném hangsúlyozni: ma már nem bevenni való sáncokról szól a médiapolitika, hanem esélyekről, közszolgáltatásokról, közösségről. Ha megértjük az új elvárásokat és új kihívásokat, a szabályozás szolgáltató jellegű és szabadságbarát lesz, akármilyen technológia is emelkedik ki a többi közül.

A digitalizáció nem cél, hanem eszköz, a digitalizáció segítségével - ha élünk vele - demokratikussá válhat az információhoz való hozzáférés. A hagyományos kulturális területek mindenki számára hozzáférhetővé válnak, míg az új korszak kulturális formái mindenki számára láthatóan jelennek meg.

A kormány feladata kettős: egyrészt segítenie kell az állampolgári hozzáférést, és erősítenie kell a felhasználói oldalt. Másrészt támogatnia kell a minőségi, közszolgálati tartalom létrejöttét, annak folyamatos működését és a felhasználókhoz való eljutását. Az új technológiák értelmes felhasználásának segítségével átértékelődik és gazdagabbá válik a demokrácia fogalma. Nőhet a társadalom, az állampolgárok bekapcsolódása a közéletbe, az információ-elosztás decentralizálódik, hatalmi szerepe csökken, polarizálódik a média, és új típusú demokratikus kultúra valósulhat meg az interaktív helyi közélet, az információk demokráciáján keresztül.

A digitális technológiák segítségével a tartalmak előállítása egyre szélesebb körben megvalósítható, a fiatalabb korosztály számára már most a hétköznapok része az új technológiák használata. Ma egy érdeklődő ember maga állítja össze a hallgatott zenéi sorrendjét, hamarosan magunk által szerkesztett televíziót nézünk. A hordozókon megjelennek a közösségi információk is, összemosódnak a határok a média által gyártott és a közösségi információk között. A lakosság nem csak televíziócsatornák és újságok között választhat, hanem interaktív módon részt vesz az őt érdeklő információk és műsorfolyamok szerkesztésében. Kiemelten fontossá válik a tartalom, a döntés fő szempontjává válik a tartalom minősége, érdekessége, illetve az információ gyorsasága és hitelessége.

A médiapluralizmus múlttá válik, ami a helyébe lép, az a szabad és szinte korlátlan választás hétköznapi tapasztalata. Közös feladata a szabályozó szervezeteknek, az ORTT, NHH, a minisztériumok és a média felelős vezetőinek olyan új szabályozás létrehozása, amely felváltja az ezer sebből vérző és számtalan ponton jogosan bírált médiatörvényt. Olyan szabályozásra van szükség, amely megfelelően definiálja a közszolgálatot és finanszírozását, amely képes garanciákat adni - többek között - a kiskorúak védelmére, a kisebbségi kultúrák bemutatására, az információáramlás szabadságára, és amely megszabadulhat a politika befolyásától.

Az Európai Unió tagállamai, és a brüsszeli Európai Bizottság is hasonló feladatok előtt áll. Megindult a szabályok újragondolása. Látszik, hogy vége a média-szabályozás hagyományos tartalmi megközelítésének, amelyet ki kell hogy egészítsenek a konvergencia által felvetett problémákra adott válaszok is. Hogy mik a válaszok, az ma még nem tudható. Ennek kialakítására van szükség a közös munkánkra.

Feltétlenül fontosnak tartom annak végiggondolását is, hogy a reklámszakma jól működő példáján alapulva a következő időszakban hangsúlyt kaphat-e egy, a szakma által kidolgozott önszabályozó mechanizmus (lásd például a tartalomszolgáltatók egyesületének törekvéseit). Nem csak az államtól lehet elvárni a szabályok megalkotását, az ebben való részvétel is a következő időszak jelentős kihívása. Csak akkor tudunk időtálló szabályozást teremteni, ha figyelembe vesszük a technika fejlődését, a digitális televíziózás megjelenését, az alapvető európai emberi jogi és kulturális szempontokat, az állampolgári elvárásokat, és az iparág érdekeit.

Felelősségünk van a jövőért, de nem csak az államnak, hanem mindannyiunknak, szabályozóként, médiamunkásként, és alapvetően: a köztársaság felelős állampolgáraként.

Elhangzott: Média Hungary konferencia - 2005. május 24. Tihany