Csokonai Vitéz Mihály: Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak (1799)
Karnyóné: Ah, édes Lázárocskám! Ha az az én szegény férjem, szép férjem, jó Férjem élne, az Isten nyugossza meg, most én nem így vólnék, Lázár! most a boltunkba sem férne a portéka, magam is ölembe hordoznék egy kis portékácskát. De látja Isten, ember, a szegény asszonyka, vagy kell, vagy nem, mindenhez támaszkodik, de hiszen bizon nem a legényecske után esenkedem ám, távol legyen, az Isten mentsen meg, hanem csak azért nos, hogy mégis a világ nyelve ne legyen az emberen, azt mondják, hogy a férjfi csak annyicska legyen ni Mutatja a vastője hegyét csak férjfi az a háznál, csak Isten áldásocskája.
Lipitlotty: Ha, ha, ha, csak látom én, hogy én szerencse fia vagyok, ihol míg szegény legény karakterrel kellett parádéznom, ez a vén bolond Karnyóné a bőségig tartott ruhával, pénzzel, azt gondolta a nyomorult vén banya, hogy én őtet szeretem, szerette pedig a lidérc – egy illen legény, aki az ifjába is válogathat, én egy ollyan világrúgtát, ha, ha, ha, boldog Isten! De meg tud az ember bolondulni a szeretet miatt, már hiszen ha valami érzékeny, virágjába lévő leánykán esne, annyira csak nem csudálnám, de a vén bolond Karnyóné, csak gondolja el már az ember, hisz egyidős a postaúttal, melegsége is csak annyi van, mint a nyári kályhának. – Hányan csalták meg már csak tudtomra is, mégis hitt nékem is a bolond, azt gondolta, hogy fenékig tejfel vagyok, pedig szakállamra mondom, inkább venném feleségül a kanizsai csonka tornyot.