Az OKM közleménye Kosáry Domokos halálára

Kosáry Domokos, a magyar tudományos élet meghatározó alakja mindig hű maradt választott tudományágához, a történelemhez. A múlt századot átívelő élete során sosem befolyásolták az aktuálpolitika áramlatai, született optimizmusával, ép lélekkel és alkotóerejét megőrizve vészelte át mind a börtönt, mind a hosszú éveken át tartó mellőzést. Életműve a megtörhetetlen bizalomról árulkodik. Bízott a nemzet és vele együtt az európai kultúra erejében. "Nincs olyan rossz helyzet, amelyből ne lehetne tisztességesen kijutni" - nyilatkozta egyszer. Úgy gondolta, hogy nem csak az egyén, hanem egy nagyobb közösség is képes túljutni a legnehezebb korszakokon, sőt még okulhat is belőlük.

Kosáry Domokos alig néhány évet töltött egyetemi katedrán, és mint maga mondta, nem hozott létre "iskolát". Ma mégis több generáció tagjai tekintenek rá mesterként, mentorként és példaképként. Sokan tanultak, tanulnak tiszta, minden előfeltevéstől és ideológiai erőltetéstől mentes elemzéseiből, és széles látókörű munkáiból.

A Széchenyi-nagydíjas történész életműve örökre a magyar tudomány vitán felül álló, meghatározó értéke marad.

_________________________

Életút

1913. július 31-én született Selmecbányán (ma: Banská Stiavnica, Szlovákia). A családnak erős gyökerei voltak a Felvidéken, apja Kosáry János zongoraművész és tanár, anyja Réz Eleonóra, a két világháború között Kosáryné Réz Lola néven ismertté vált írónő.

Kosáry Domokos a Trefort utcai gimnázium után az Eötvös Kollégiumba jelentkezett és a történelem-latin szakot választotta. Francia nyelvtanára Gombocz Zoltán, a kollégium igazgatója volt, majd az egyetemen Szekfű Gyula tanítványa lett. A kollégium és Szekfű szemináriumai életre szóló élményt adtak. Ugyancsak meghatározó volt számára a Franciaországban, Angliában, majd 1941-ben Teleki Pál megbízásából az Egyesült Államokban tett tanulmányút. 1937-1950-ig az Eötvös Kollégium tanáraként működött. 1941-ben létrehozta a Teleki Pál Intézetet, a mai Történettudományi Intézet elődjét, 1945-ig igazgatóhelyettese, majd 1949-ig igazgatója volt. 1946-1949 között a Budapesti Tudományegyetemen az Újkori Magyar Tanszék professzora.

1949 végén az egyetemi oktatómunkából, az intézet éléről, tulajdonképpen az egész szakma területéről menesztették. Félreállítása éveiben állította össze a Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába című, 1951-1958 között megjelent háromkötetes "ideológiamentes" munkáját, mely azóta is alapmű minden történész számára. 1955-ben megszerezte a történelemtudomány kandidátusi, 1977-ben a doktori címét.

Az 1956-os forradalom idején a Magyar Történészek Nemzeti Bizottságának elnöke volt, ezért 1957-ben letartóztatták és 1958-ban négy év börtönre elítélték. A börtönben írta meg a Széchenyi Döblingben című könyvét, amely 1981-ben jelent meg. 1960-ban amnesztiával szabadult.

1960-1968-ig a Pest Megyei Levéltár, majd 1968-1989-ig az Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, tudományos tanácsadója volt nyugdíjba vonulásáig. 1982-1985 között az MTA levelező, 1985-től rendes tagja, a Történettudományi Bizottság elnöke.

1990 és 1996 között két ciklusban a Magyar Tudományos Akadémia elnöke volt, e minőségében átszervezte az intézményt és biztosította autonómiáját. 1995-ben Széchenyi-díjat kapott, 1996-ban elnyerte a Francia Becsületrendet. 2003 áprilisában a Németországi Szövetségi Köztársaság érdemrendjének nagy érdemkeresztjével tüntették ki.