Rádai Eszterinterjúja

Hárommilliárd forintot szán magánvagyonából Kovács Gábor, a Bankár Holding Rt. tulajdonosa egy kortárs, XXI. századi magyar és nemzetközi gyűjtemény létrehozására. A leendő gyűjtemény otthona, egyben az adományozó nevét viselő alapítvány központja az az Andrássy úti palota lesz, amely egykor Ferenc József nyári rezidenciájának épült, és amelynek pincéjében a késői Kádár-korban a Fiatal Művészek Klubja működött.

Mielőtt az öné lett, volt-e valami köze ahhoz az épülethez, amelyben ez a leendő kortárs gyűjtemény majd otthonra lel, a pártállami idők alternatív, ellenzéki fészekként megbélyegzett intézményéhez, a nevezetes FMK-hoz?

Semmilyen közöm nem volt hozzá, tudniillik én vidéki gyerek voltam, majd 1975-től 80-ig Moszkvában jártam egyetemre. Amikor pedig 1980-ban Budapestre kerültem, a Nemzeti Bankban kezdtem dolgozni, és ez napi tizenhat órámat kötötte le. Két évtizeddel később azonban, amikor megtudtam, hogy eladó az épület, és megnéztem, azonnal megcsapott a hely hangulata, lelke, szelleme.

A ház használata a hárommilliárd mellé jár, vagy benne van?

A hárommilliárdnak és a háznak nincs köze egymáshoz. Az a célunk, hogy a ház - miközben a magas művészetnek ad otthont - tartsa el önmagát, és lehetőleg valamennyi profitot is termeljen, de ezt a művészeti alapítvány érdekében tegye, amely ugyanakkor - kiállításostul, éttermestül, mindenestül - működtetni fogja.

Reméli-e, hogy ez az intézmény majd a kortárs műtárgypiacot is megmozgatja? Köztudomású, hogy Magyarországon a vásárlóerővel megtámogatott érdeklődés a kortársak iránt igen csekély, összehasonlíthatatlanul kisebb, mint Amerikában vagy Nyugat-Európában, és - talán ezért is - ezen az igen kicsiny, szinte nem is létező piacon zavaros viszonyok uralkodnak.

Ez az intézmény nem galéria, és nem fog képkereskedéssel foglalkozni. Azt szeretnénk, ha fontos hely lenne a művészek számára, a művészek érdekében hozzuk létre, de alapvetően mégis a potenciális vevőké lesz: az a hely, ahol a művészek találkozhatnak a potenciális vevőkkel. Én például a múltban azért nem vásároltam kortárs műalkotásokat, mert számomra ismeretlen világban születtek, amelynek nem ismertem az irányzatait, a szereplőit, a galériáit, nem tudtam, kinek higgyek, és nem volt, aki eligazítson benne. Ez az Andrássy úti ház olyan intézmény lesz, amely ebben támpontul szolgálhat, mert benne rangos magyar és külföldi szakemberek fognak konszenzusra jutni abban, mi a kortárs művészet világában a visszaigazolt érték.

Hogyan kötődik, kötődik-e önhöz az alapítvány, a gyűjtemény? Lesz-e beleszólása a gyűjtés irányaiba, a támogatás szempontjaiba? Rányomja-e bélyegét az ön ízlésvilága a leendő gyűjteményre?

Az alapító szerepe azonnal véget ér, amint létrehozta az alapítványt, három évre kinevezte a kuratóriumot, és megfogalmazta az alapító okiratban a kívánságait. Ezért nagyon fontos a kurátorok személye és az, hogy a dolog jól legyen kitalálva, hogy a struktúra jól épüljön fel, hogy a mechanizmus működőképes legyen. Tehát személyi kérdésekben bizonyos logika és ritmus szerint a jövőben is lesz szerepem, de a működtetésbe - hogy mire költsék és hogyan használják fel a pénzt, kit támogassanak, milyen pályázatokat írjanak ki, milyen kiállításokat szervezzenek, milyen műveket vásároljanak - nincs beleszólásom. Épp ezért döntöttem úgy, hogy már szeptemberben - hetekkel az alapító okirat aláírása előtt - bejelentem az alapítvány létrehozását, mert reméltem, hogy közben sok hasznos tanáccsal és ötlettel fognak ebben segíteni, és ez a reményem bevált: elképesztő mennyiségű fontos és használható impulzust kaptam.

Az intézmény struktúrája a következő: a gyűjtés elveit és gyakorlatát a művészeti tanács dolgozza ki, majd javaslatokat is ő tesz a támogatásokról, a pályázatokról, az ösztöndíjakról és minden művészeti kérdésről, amelyekről azonban a kuratórium dönt. A művészeti alapítvány élén öttagú kuratórium áll, amelyben Vizi E. Szilveszter, az MTA elnöke és Hegyi Lóránd, a kortárs művészet neves szakértője - két nyugat-európai kortárs múzeum vezetője - is helyet foglal. A következő testület a fiatalok tanácsa lesz, amelynek nem feltétlenül szakmabeli, ám friss szemléletű tagjaitól azt várjuk, hogy alkalomadtán csattanjanak fel: "Bácsi, más irányba megy a világ!" A harmadik testületben, amelynek új Európa kortárs képzőművészeti tanács a neve, nemzetközi - osztrák, német, olasz, francia és angol - neves szaktekintélyek foglalnak helyet, a szakma csúcsán lévő emberek, akiktől egyrészt a magunk orientációját, másrészt a magyar művészet világba integrálását várjuk. Hiszen mi itt nemcsak magyar, hanem nemzetközi gyűjteményt is építünk. Ezért - mivel a művészet, ha valóban az, nem zárható országhatárok közé, de a közlekedését az országok között segíteni kell - még tiszteletbeli művészeti konzulokat is felkérünk, akik híveink, képviselőink lesznek szerte a világban.

Kapcsolódik-e, hozzátartozik-e a gyűjtéshez és a támogatáshoz valamiféle kutatás, tudományos munka is?

A gyűjtemény előbb-utóbb reményeim szerint múzeummá fog alakulni, és annak már elengedhetetlen kelléke a tudományos kutatás is. De a gyűjtést és a kiállításokat is tudományos igénnyel kell szervezni, nem mindegy ugyanis, milyen minőségű kiadványok kísérik majd, ezeknek ugyanolyan minőségűeknek kell lenniük, mint Londonban, Párizsban vagy Bécsben. Amíg egy művész úgy kénytelen kiállítani, hogy közben nem tud egy normális, ízléses katalógust letenni az asztalra, addig leértékeli a műveit. És nagyon fontosnak tartom, hogy a gyűjtéssel együtt az alapítványban egy kortárs archívumot is létrehozzunk, amely alapja lehet a későbbi tudományos munkának is.

Egy interjúban nemrég azt mondta, hogy "példát akar mutatni a 90-es évtized eredeti tőkefelhalmozásában meggazdagodott réteg számára: a jómódnak létezik egy nem öncélú válfaja is". Mit gondol, milyen sikerrel jár ebben a példamutatásban?

Nagyon remélem, hogy lesznek követőim, akár úgy, hogy csatlakoznak az alapítványunkhoz, akár úgy, hogy megcsinálják az "ellenalapítványt", mert másképp képzelik a művészet támogatását, mint én. A lényeg az, hogy tegyék. Mert minél többen adnak és tesznek érte, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a magyar művészet ki tud emelkedni jelenlegi helyzetéből, és integrálódni tud Európába és a világba. Ehhez persze jó lenne olyan játékszabályokat kreálni, hogy az állami támogatás ellenértéke a képzőművészet területén műtárgy lehessen, és ne úgy működjön az adózási gyakorlat, hogy egyik oldalon pénzt osztunk, a másik oldalon a művész nem tudja eladni a műalkotását, a harmadik oldalon pedig az állami múzeumok nem gyarapodnak, mert nincs pénzük. Ezt a hármast kéne valami módon harmonizálni.