Egy Magyarország van

Kedves diákok, kedves szülők, kedves pedagógusok!

Minden szülő arra vágyik, hogy a gyermeke nála többre vigye az életben. Minden szülő akkor nyugodt, ha látja, hogy gyermeke boldog és sikeres lesz. Mindaz a tudás, tapasztalat és vagyon, amit a szülők egy élet alatt összegyűjtenek, gyermekeikre száll tovább. S a gyerekek felnőnek, gondozzák a családi örökséget, hozzátesznek valamennyit, és mindezt ők is továbbadják gyermekeiknek.

Így épülnek egymásra a nemzedékek.

Minden szülő tudja azt is, hogy a gyermekei csak akkor lehetnek sikeresek, csak akkor érvényesülhetnek, csak akkor vihetik és gazdagíthatják tovább a családi örökséget, ha kijárják a szükséges iskolákat, s olyan iskolákat járnak végig, amelyekben hasznos és nekik megfelelő tudást szereznek maguknak.

Nekünk, szülőknek és pedagógusoknak mindig a gyerekek az elsők.

Mindannyian tudjuk, hogy Magyarország jövője az iskolapadokban dől el. Tudjuk, hogy a 21. században csak az a nemzet lehet sikeres, amelyik a tudást megbecsüli.

Hazánk másfél év múlva csatlakozik az Európai Unióhoz, és a csatlakozás óriási lehetőségeket nyújt, de hatalmas felelősséget is ró ránk.

Tudjuk azt is, hogy a jelenlegi magyar diákoknak már több száz millió európai polgár közösségében kell majd boldogulniuk, ott kell, versenyképes tudással rendelkezniük.

Ezért közös feladatunk, hogy a nyugodt és biztonságos jövő lehetőségét megteremtsük számukra.

Arra a kérdésre kell közösen válaszolnunk, hogy milyen oktatási rendszer segíti ebben legjobban gyermekeinket? Milyen tudást kell átadni gyermekeinknek az internet, az információs társadalom századában, hogy ne maradjanak le nyugati társaik mögött?

Számos vizsgálat azt mutatja, hogy a mai fiatalok, miközben a hagyományos iskolai követelményeknek általában jól megfelelnek, az életben való helytállást mérő feladatokkal nehezebben boldogulnak. Olyan feladatokkal, ahol az alkalmazkodóképesség, a rugalmasság és a kreativitás a fontos, ahol a lexikális tudás inkább csak kiegészítő szerepet játszik.

Kedves Barátaim!

Ezen csak akkor tudunk változtatni, ha közösen oldjuk meg a korábban kellően át nem beszélt problémákat.

Vagyis, belátjuk-e, hogy kevés az az idő, amelyet a magyar iskolarendszer az alapképességek, elsősorban az írni-olvasni tudás elsajátítására szán?

Belátjuk-e, hogy a gyerekek jelentős részénél ez alatt a négy év alatt alakulnak ki azok a hátrányok, amelyeket később képtelenek leküzdeni?

Belátjuk-e hogy ezeket a gyerekeket az iskolarendszer csak végigvonszolja a különböző grádicsokon, és aztán kiszórja őket?

Belátjuk-e, hogy ennek következménye az, hogy a középiskolások egynegyedét fogadó szakiskolákban a diákok fele megbukik, harmaduk két tárgyból is?

Belátjuk-e, hogy aki nem tud könnyedén írni-olvasni, egy szöveget értelmezni, az felnőttkorában nem lesz képes tanulni?

Belátjuk-e, hogy a mai világban egyre korlátozottabb a lexikális tudás haszna, miközben a logikai készségre, az önálló gondolkodásra, a kommunikációs és együttműködési képességekre, a szövegekkel szembeni kritikai viszony kialakítására lenne szükség?

És végül belátjuk-e, hogy az iskolában feleslegesen terheljük túl gyermekeinket és okozunk szorongást nekik?

Ha mindezeket belátjuk, akkor a választ is tudjuk a kérdéseinkre.

Az a legfontosabb feladatunk, hogy tanulni tanítsuk meg gyerekeinket. Hiszen aki tanulni tud, az előtt megnyílnak a kapuk: képes lesz feldolgozni a folyamatosan változó ismereteket, nem ijed meg, amikor az élet váratlan és nehéz helyzetek elé állítja.

Meggyőződésem, hogy Magyarországon olyan pedagógusok tanítanak, akik értik, mi a tétje ennek a változásnak.

Az elmúlt évtizedekben a magyar közoktatás színvonalát a pedagógusok felkészültsége és kitartó munkája mentette meg. Mindennapos küzdelmeiket azonban többnyire nem becsülték meg sem megfelelő erkölcsi elismeréssel, sem a fizetések rendezésével. Ezért régi adósságot törlesztettünk, amikor hosszú évtizedek óta először, átfogóan és jelentősen emeltük az oktatásban dolgozók bérét, és bevezettük a diplomás minimálbért. Ez volt az első lépés azon az úton, amely a tanári hivatás rangjának visszaállításához vezet. Megszüntetjük azt a méltatlan állapotot, amikor a tanári hivatás választása egyben a szegénység választását is jelenti.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Sokan kérdezték tőlem, hogy az idei országos tanévnyitó ünnepséget miért éppen egy kis nyírségi faluban, itt Nyírparasznyán tartjuk.

Nyírparasznya nehéz helyzetben lévő település: a falu legfőbb gondja a munkanélküliség. Az oktatás három, sajnos egyaránt meglehetősen rossz karban lévő épületben folyik. A tantermek nincsenek jó állapotban; hiányoznak a kulturált tisztálkodást lehetővé tevő mellékhelyiségek is.

Az infrastrukturális és gazdasági gondok ellenére azonban az iskola működése igen sikeres. Az itt tanuló gyerekek eredményei jók. A most végzett diákok közül mindenkit felvettek valamilyen középfokú oktatási intézménybe. A gyerekek mintegy fele gimnáziumban folytatja tanulmányait. A korábban itt végzettek közül több diák is felsőoktatási intézménybe, néhányan pedig egyetemre kerültek.

Az iskola, bár épületei régiek, felszereléseit tekintve mégis a település legmodernebb intézménye. Annak idején nyert a Sulinet pályázaton, azóta rendelkezik számítógépekkel. A géppark folyamatosan bővül. Mivel a világhálón nincsenek távolságok, a nyírségi gyerekek éppen úgy hozzáférhetnek az interneten található információkhoz, mint budapesti társaik.

Mindez azt mutatja, hogy az iskola a település életében központi helyet tölt be. Legfontosabb feladata az, hogy biztosítsa a társadalmi előrejutás lehetőségét.

Remélem, hogy a nyírparasznyai iskola hamarosan megkezdheti az iskola felújítását, mivel támogatjuk az ehhez szükséges állami források elnyerését.

A nyírparasznyai iskola példája azt bizonyítja, hogy az esélykülönbségek mérséklésében az oktatásnak kiemelkedő szerepe lehet. Nos, azért tartjuk itt az országos tanévnyitót: mert ezzel is szeretnénk kifejezni tiszteletünket minden pedagógusnak, aki a nehéz körülmények között helytáll. Fel akarjuk hívni a figyelmet arra, hogy a tárca az esélyteremtő oktatás támogatása mellett kötelezte el magát.

Kedves Honfitársaim!

Egy Magyarország van ? még ha olykor kettőnek is látszik. Nekünk minden gyermek egyformán fontos, egyforma a felelősségünk mindegyikért. Ezért kell megkülönböztetett figyelmet fordítanunk azokra, akiknek alapvetően kevesebb a lehetőségük az előrejutásra.

Az a célunk, hogy a felnövekvő nemzedékek jövője tényleg az iskolapadokban dőljön el, és ne a családok anyagi helyzete határozza meg a gyerekek sorsát.

Kedves gyerekek, diákok itt Nyírparasznyán és az ország többi településén!

Tavaly ilyenkor lányomat kísértem az iskolába, élete első tanévnyitójára. Sokat gondoltam előtte is, utána is arra, hogy mi vár rá, mire kell felkészülnie egy elsősnek, egy iskolásnak a tanév kezdetén.

Talán a legfontosabb, hogy meg kell tanulnotok tanulni! Elválasztani az állandó értékeket - emberszeretetet, becsületet, hazaszeretetet, szorgalmat, szolidaritást és még sok-sok örökérvényű értéket - a változó, mulandó vagy születő ismeretektől, készségektől. S annyit elsajátítani ezekből, amennyi nem kezdi ki a maradandót, hanem új fényben képes felmutatni azt.

Megtanultok írni - de ez nem elég. Új írásbeliség van alakulóban a Földön: az informatika nyelve, amelyet nem elegendő magyarul beszélni. Ha be akarunk lépni abba a nemzetközi közösségbe, ahol azt szeretnénk, hogy angolok, németek, olaszok, franciák, spanyolok, dánok, finnek, svédek, osztrákok, görögök, portugálok, lengyelek és szlovének is megértsék a mi magyar gondolatainkat - mint egy családban -, akkor ehhez a belépő: egy vagy több közös nyelv ismerete. Másként az ember kukán üldögél a sarokban, s nem érti, miről szólnak az információs rendszerek, a napi munkához, megélhetéshez nélkülözhetetlen könyvek, folyóiratok, honlapok.

A jó iskola nem némákat nevel. A jó iskola nem tudásipari kombinát, ahol diák, szülő, pedagógus legfeljebb ha betanított munkás lehet: töltögetni akár az új, akár az elavult ismereteket a fejekbe, nagyüzemi módon, országos technológia alapján. A jó iskola nem is kaszárnya, ahol haptákban áll gyerek, anya-apa, tanár, hogy miniszteri parancsra darálni kezdje a "központi" tananyagot. Mindenütt ugyanazt, mindenütt ugyanúgy...

A jó iskola a szabadság iskolája. A jó iskola az, amelyben jól érzi magát a diák, jól érzi magát a pedagógus, jól érzi magát a szülő is. A jó iskola az, amelyet sajátjának tekint mindenki, akinek a jóindulatán, tenniakarásán múlik, milyen jövő születik az általános iskolában, a gimnáziumban, a szakközépiskolában, a szakiskolában.

A jó iskola fenntartója nemcsak az önkormányzat, a civil szervezet és az egyház. A diákok, a pedagógusok és a szülők a fenntartó összetartozást érezve, az egymásrautaltságot tapasztalva teremthetik meg és éltethetik a jó iskolát.

Kedves Barátaim!

Jó iskolát, jó iskolaévet kívánok mindenkinek.

A 2002/2003-as tanévet várakozással és reménnyel eltelve - megnyitom.

KÉPEK>>