“Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.”
(Simon Weil)

“Micsoda lehetetlenség! Miért vágyakoznánk az után, ami úgyis a miénk?” - kapják fel a fejüket talán jónéhányan Weil e rövid, tömör gondolatára. Hiszen vágyakozni arra érdemes, amit még nem értünk, vagy nem érhetünk el. Egyébként mi értelme az egésznek?

Az, hogy ami a miénk, azt már elértük .

S ha már a miénk, miért jelenti ez számunkra gyakran a dolog devalválódását? Miért bujkál bennünk a kisördög, hogy ez minden törődés nélkül is örökre a miénk marad? Miért ébred bennünk időnként az a hamis, félrevezető biztonságérzet, ami elaltatja az igényt a vele való törődésre, a dolog folyamatos építésére, s eloltja bennünk azt az egészséges birtoklási vágyat, amely a megszerzése idején motivációként eredményes cselekvésre késztetett.

Hajlamossá válunk arra, hogy leeresszünk, hátradőljünk a karosszékben, kipipáljuk, könyveljük az eredményt és ...kész, ennyi, megvan, nem kell több erőfeszítés, tovább mehetünk, jöhet a következő feladat. Csakhogy a feladatok általában egy szervezeten belül egymásra épülnek, a problémák összefüggnek, a megoldások egymásból fakadnak. A szervezet olyan,mint egy sokszínű, különböző vastagságú fonalakból álló pamut gombolyag. Ezért nem lehet egyetlen szálat sem úgy elengedni, hogy az ne befolyásolná a többi feszességét, s a kitűzött, végső eredményt. A Comenius 2000 Minőségfejlesztési Program rendszerében e gombolyag vezérfonala a partnerközpontúság.

Partnerei persze a minőségfejlesztési program bevezetése előtt is voltak az intézménynek, csak lehet, hogy nem használták ezt az elnevezést, s ezután is lesznek, de most már tudatosan partnereknek nevezik őket. Valóban csak ennyi lenne a különbség? Vagy annyi, hogy ezentúl a Comenius program szellemében a minőségfejlesztést végző intézmény Partnerlistát készít és szabályozza a partnerazonosítás és a partneri igényfelmérés folyamatát? Persze ez is jelentős, de mindannyian tudjuk, hogy ennél sokkal többről van szó. Az intézménynek partnerei voltak és vannak, más-más színvonalon, változó kapcsolatrendszerben, különböző hőfokon. De minden intézmény őszintén vágyik erre a meglévő, jól vagy kevésbé jól működő kapcsolatra? Akarja ezt a "holtomiglan-holtodiglant"? A partnerközpontú működés igazából egy szemlélet, mely a partnerek közötti kölcsönös elkötelezettségen alapul. A minőségfejlesztést végző intézményekben tehát egy szemléletváltásról van szó, ami minden feladatok között az egyik legidőigényesebb, legtöbb energiát és türelmet igénylő, nem könnyű, de nem is megoldhatatlan feladat. A dolgot tovább bonyolítja, hogy a partnerkapcsolatok építésében nem lehet megvárni, míg ez a szemléletváltás bekövetkezik, hanem emellett folyamatosan végezni kell a kitűzött célok megvalósítása érdekében az ún. kis hétköznapi javításokat is. A partneri elvárások kielégítése persze nem jelenti az egyedi igények azonnali és kritika nélküli teljesítését. Ám ha egy partner olyan igényt támaszt, mely nem idegen az intézmény egészétől, nincs jogi, szakmai, pénzügyi akadálya, s józan ésszel belátva a teljesítése előbbre lépést jelentene, miért várnánk a megoldással hónapokat, éveket, mondván “Igaz, az igény jogos, a megvalósításnak különösebb akadálya nincsen, de bölcsebb lenne vele a testület teljes szemléletváltását megvárni.” Persze a példa mindig groteszk és sarkos, de éppen a szemléletesség, a görbe tükör kedvéért az.

A partnereknek természetesen vannak országos szinten összecsengő elvárásai, de a helyi, speciális igényeken nyugvó kiegészítések alapján lehet saját arculatot alakítani, megalapozott kezdeményezéseket életrehívni, a nevelő-oktató munka folyamatos javítását elvégezni, minőséget alkotni. Szándékosan használom a minőséggel összefüggésben az alkotás szót, mert minőséget nem lehet csinálni, összeütni, toldozni-foltozni, csak és csakis alkotni lehet.

Gyakran hallani ellenérveket, melyek a partnerek eltérő szintű felkészültségét ostorozzák, ennek alapján jogait kérdőjelezik meg a “beleszólásra” az intézmény életébe, munkájába. Úgy gondolom, hogy ebben az esetben egy fordított értelmezéssel találkozunk. Az igaz, hogy a partnerek különböző szintű szakmai felkészültséggel bírnak, de a dolog lényege éppen a szakmai kötetlenségben és a kívülről jövő rálátásban rejlik. Más szemmel, más oldalról tekintenek az intézményre és természetesen így más, és más módon kerül a látóterükbe .Ezzel azt a hibát segítenek kiküszöbölni, hogy az intézménynek akár csak egyetlen zuga is esélyt adjon a tévedésnek . Ennek ellenére is felmerülnek nehézségek, előre nem látott akadályok, de ilyen módon egészen más lesz ennek a megítélése a partnerek részéről is. A helyi intézménykép kialakításában pedig ez egyáltalán nem elhanyagolható tényező, hiszen a partnerek véleményének összegzésén alapul az intézmény megítélése, ez pedig nem bízható a véletlenre vagy átmeneti hangulatokra, ennek megalapozott tényekre kell épülnie. A partnerközpontú szemlélet lehetővé teszi a munka ésszerűbb és célszerűbb szervezését, a felesleges időt és energiát emésztő tevékenységek kiiktatását. (Több szem többet lát, de több fej többet is tud.)

Ezért nem a sikerhez vezető út az, ha a partnert úgy tekintik, mint aki csak kér és elvár. A megbecsült partner elkötelezetté válik az intézmény iránt, számítani lehet rá, s ez nem kevés. Ehhez azonban nem elég a partner “megszerzése”, bár ez olykor a dolog könnyebbik fele, a nehezebb a partner megtartása, a partnerközpontú működés folyamatos biztosítása, építése, gazdagítása. Ennek csupán egy szelete a Partnerlista folyamatos aktualizálása, a megfelelő, működő kapcsolattartás biztosítása, az igények felmérésének szabályozása, ütemezett elvégzése a gyakorlatban. A Pedagógiai Program felülvizsgálata és szükség szerinti módosítása az elvárások mérlege alapján, valamint az igények éves intézményi munkatervbe való beépítése újabb lépés a PDCA-elv érvényesítésére. Az intézmény partnerközpontú működésének ezek a jól megtervezett biztosítékai, de nem ettől lesz jó ízű, belülről motivált, öngerjesztő a partnerkapcsolat. Nem ettől akarnak a partnerek elsősorban az intézmény “közelében” maradni. Vannak aprónak tűnő dolgok, melyek vonzzák, izzítják a pozitív partnerkapcsolatokat, ezeket a "fűszereket" érdemes beszerezni és minden áron alkalmazni.

Ilyen az intézmény nevének tisztasága, melyet bármilyen körülmények között ki kell alakítani, meg kell őrizni és ennek megfelelően kell menedzselni A kétes hírnév minden partner előtt rossz ajánlólevél. A jó hírnév olyan, mint a mágnes, mely az acélt magához vonzza, de a szemetet elfújja mellőle a szél.

Az intézménynek legyenek önmaga által kialakított, megfogalmazott, a mindennapi életben következetesen alkalmazott határozott elvei mind a pedagógiai munkában, mind pedig az életfelfogás, marketing terén. A rugalmasság sohasem keveredhet az elvek feladásával, az arctalansággal, ahol a megalkuvás teret nyer a gyakorlatban, ott a partnerek a labilitást, a megbízhatatlanságot, a gyengeséget érzik, s előbb-utóbb kihátrálnak ebből a kapcsolatból, talán épp a megalkuvást kieszközlő versenytársak felé.

Fontos dolog, hogy a partner bizonyos tekintetben felemelőnek érezze az intézménnyel kialakított partnerkapcsolatot., legyen ennek némi jutalomértéke, erkölcsi, anyagi vagy mindkettő szempontjából. Ez a jutalomérték partner típusonként persze más és más, de összességében mindenki úgy érezze, jó helyen van. Az ide vezető útnak megvannak az írott és íratlan szabályai minden szervezetben, melyek meghatározzák, hogy merre tartanak, kikkel haladnak egy úton, milyen feltételekkel, a siker vagy a kudarc mellé szegődtek.

Csak a sikerorientált, a konfliktust megoldandó feladatként kezelő szervezet sugároz magából energiát, amelynek közelében a partnerek jól érzik magukat, a sikerekből maguk is feltöltődnek, s jó befektetésnek látják a közös dolgokra fordított erőt és időt.

Végül bizonyos dolgokra a szervezetnek tudnia kell “nem”-et is mondani. A “nem”-eknek jelentős szerepük van az igenek becsületének erősödésében. A jól és jókor kimondott nemek felértékelik az igeneket. Nemcsak hogy nem kell, de nem is szabad bármit vállalnia az intézménynek. A feladatok között feltétlenül szükséges a szelekció. Miért?

MERT ha az intézménynek van fedhetetlen hírneve, vannak gyakorlatban élő elvei az élet minden területén, van sajátos arculata, vannak komoly partnerei, akkor nem engedheti meg magának, hogy egy esetlegesen kétes kimenetelű vállalással mindezt kockára tegye. Mi történik akkor, ha egy ilyen kalandba épp egy “komoly” partner akarja belerántani?

Akkor az vagy nem komoly, vagy nem partner. A dolgot ennek megfelelően érdemes mérlegelni.

A partnerközpontú működés csodálatos példája annak, hogy hozzáállásunk megváltoztatásával és némi gondolkodás segítségével miképpen javíthatunk eredményeinken.

Dr. Szabó Erzsébet
Minőségügyi tanácsadó